Főkép

Ha valamihez kiválóan értenek az amerikaiak, akkor azok a családi veszekedések, a drámázás. Nem mintha más nemzetek „rosszul” állnának ilyen téren, elvégre talán már mindenki megtapasztalta, milyen is az, amikor a bő család, a széles rokonság összegyűlik egy közös ebédre, és fél pillanat múlva már mindenki kiabál mindenkivel. A helyzet akkor súlyosbodik igazán, amikor ez már-már kényszeressé válik, mindenki ki akar teregetni mindent, s még véletlenül sem tudja véleményét, világlátását, titkait magában tartani – ellentétben mondjuk a skandinávokkal. Az Augusztus Oklahomában egy igazán mintaszerű, klasszikus példát mutat a több nemzedéken át defektusokkal küzdő családra, akik esetében nem elég, hogy mindenkinek takargatnia kell valamit, de még a családfő helyén is egy igazán borzalmas anya ül.

 

Persze talán nem igazságos ilyen jelzőkkel illetnem Violetet, aki hosszú idők óta folytat küzdelmet a rákkal, ráadásul a betegség alatt kialakult gyógyszerfüggősége minden korábbinál nagyobb méreteket ölt. Halomra lapátolja magába a pirulákat, s ebben alkoholista férje sem tudja (vagy akarja) megakadályozni. Ketten élnek a sötét, fülledt oklahomai házban, ám nem sokkal azután, hogy felvesznek egy indián gondozót az asszony mellé, a férj napokra eltűnik, majd holtan találják a közeli tóban: minden valószínűség szerint öngyilkosságot követett el. A temetésre és a halotti torra összegyűlik a rokonság – a házaspár három lánya, férjek, férjjelöltek, gyerekek, illetve az anya nővérének családja –, hogy méltóképpen búcsúztathassák a halottat, ám Violet gyógyszerfüggés okozta szókimondása olyan indulatokat szabadít el, amire senki nem készült fel.

 

Márpedig indulatból és mélyen elrejtett titkokból nincs hiány: mintha az együtt töltött néhány nap alatt az összes létező emberi konfliktus előbukkant volna. Még felsorolni sem lenne egyszerű, hiszen a testvérek közti vérfertőzés, a kapuzárási pánikot élő, kiskorú gyereknél próbálkozó vőlegény, vagy a feleségét tanítványával megcsaló férj még csak a jéghegy csúcsa. Azonban ez a szürreálisba hajló, gyakran az abszurditás határát súroló konfliktushálózat olyan szinten telíti a narratívát, hogy az első pillanattól az utolsó képkockáig a fotelhez szegez, a döbbenetes izgalmak között egy másodpercre sem enged fellélegezni. Gyakorlatilag minden szereplő ordítozik egymással, pofonok csattannak el, és lelkileg a földbe tiporják egymást az egyes figurák, miközben minden mondat olyan rémisztő súllyal hangzik el, hogy a néző is a teljes depresszió szélére kerül, mire véget ér ez a két óra.

 

Nem kis mértékben azért, mert magunkat látjuk a vásznon: saját hibáinkat és ballépéseinket, a megfelelni vágyást és az állandósult önzőséget, a szülők érzelmi terrorját és a gyerekre rátelepedett nyomást, a rokonok akadékoskodását és kotnyelességét, az „én akarok a legjobb lenni”-mentalitást és a színtiszta elhidegülést, amikor semmi nem köt a saját családunkhoz, csak a génállomány. Ebben az „őrült” családban pedig a szeretet már teljesen eltűnt, s nem úgy néz ki, mintha egykönnyen újra meg lehetne találni: ezen pedig nem segít sem Violet függősége, sem az évek alatt felvett szokások, minek következében még a legközelebbi hozzátartozóinkkal sem osztunk meg semmit, még velük sem próbálunk meg kedvesek lenni, mert csak a hibáikat látjuk. Fájdalmasan ismerős emberi történeteket mesél a Pulitzer-díjas Tracy Letts drámája (amit egyébként színpadon is gyakran láthatunk), mely még az utolsó pillanatokban sem ad feloldozást.

 

Ehhez az erősen teátrális alaphelyzethez pedig gyakorlatilag hibátlan színészgárdát sikerült összeszedni, élükön Meryl Streeppel, aki bár már eljátszott életében néhány igazán gonosz alakot, de ennyire talán még soha nem nézett le az emberi lélek legpokolibb mélységébe. Mellette pedig az a Julia Roberts áll, akiről – miután az elmúlt években néhány igen rossz filmben játszott meglehetősen felejthetően – hajlamosak vagyunk megfeledkezni, pedig az Augusztus Oklahomában az ő jutalomjátéka is, ugyanis Violet erős lányának szerepében brillírozik. S hogy még a mellékszereplők között is alig találunk ismeretlen nevet, az egyenesen elképesztő: Chris Cooper és Sam Shepard képviseli az idősebb korosztályt, de a „fiatalabbak” között is Ewan McGregor és Benedict Cumberbatch tűnik fel, s akkor még muszáj megemlékeznem Margo Martindale-ről, akiről hosszú idők óta egyértelmű, hogy komolyabb szerepeket kellene kapnia a televíziós sorozatokon túl.

 

Nem azoknak a filmeknek a sorát gyarapítja az Augusztus Oklahomában, amelyeken olyan könnyen túl tudnánk lépni: bonyolult családi drámái beeszik magukat a néző lelkébe, s nem is akarnak onnan távozni. Szédületesen sűrű cselekménye biztosítja, hogy egyes pillanataira nagyon sokáig emlékezzünk még (az ominózus családi ebédet például nagyon nehéz lesz feledni), miközben a kiváló színészek igazi élettel (még ha az olykor eltúlzott és abszurd is) töltik fel az archetipikus karaktereket. A képtelen szituációk során eleinte még fel-felnevetünk, de egy idő után ránk telepszik a baljós, forró oklahomai hangulat, s ledöbbenten figyeljük, ahogy a nők a családi érzések (hiányának) következtében hirtelen megjárják a poklot…