Sötétségben – Star Trek (film)
Írta: Szabó Dominik | 2013. 09. 19.
A közvélekedéssel ellentétben hiszek abban, hogy nem egyszerű szórakoztató és látványos „popcorn” filmeket készíteni, hiába sorakoznak egyre másra a hasonló, leginkább speciális effektjeikkel és hatalmas költségvetésükkel kiemelkedő alkotások a nyári moziműsorban. Bár az ilyen művek többségében nem teljesítenek rosszul a pénztáraknál, és a büdzsének megfelelően igen jelentős bevételre is szert tesznek (aminek hatására a folytatása is elkészül, és újabb bőröket húznak le az egyébként is sok sebből vérző történetekről), ezek között meglehetősen kevés az olyan, ami viszonylag magas színvonalon kínálja a könnyed kikapcsolódást. Ennek okát napestig lehetne keresgélni, az viszont biztos, hogy az új Spielbergnek is kikiáltott J. J. Abrams azon néhány rendező közé tartozik, akik olyan profi szinten űzik a szórakoztatást, hogy majdnem minden arannyá válik a kezük között – legyen szó akár a Star Trek franchise-ról is.
Elvégre 1966-os indulása óta a sorozat elég sok viszontagságon esett át, s amellett, hogy kialakította saját szubkultúráját, a XXI. századi trendeknek már nem biztos, hogy képes volt megfelelni, a kérdéses minőségű filmváltozatok, az újabb és újabb spinoff-sorozatok, illetve a köré épült brand pedig közel sem hozta meg azt az átütő erőt, ami esetlegesen kilendíthette volna a holtpontról. Ellenben 2009-ben jött a televíziós sorozatokon profizmust tanult J. J. Abrams, s a mitológia újraindításával, egy magával ragadó látványfilm keretében még a kételkedőket is meggyőzte arról, hogy manapság is szórakoztató lehet egy szédítő űrkaland, ráadásul még csak sárba sem tiporta a Star Trek nevét. Folytatást természetesen kötelező készíteni, de egészen az idei évig kellett várni arra, hogy újra önfeledten élvezhessük Kirk kapitány és Spock első tiszt kalandjait. Mert hát most sem kellett csalódnunk.
Persze nem is értem, hogy miért merült fel ez egyáltalán bennem, amikor már a kezdőjelenetben megment a USS Enterprise legénysége egy egész fajt a kipusztulástól, amikor is a még kerék feltalálása előtt járó lények lakhelye melletti vulkánt lefagyasztják, miközben valamilyen rejtélyes indoknál fogva Kirk és aktuális segítőtársa, Bones doktor őrülten menekül az őket üldöző idegenek elől. De ez még csak a kezdet: féktelen vágta kezdődik az űr minden szegletében, ugyanis az Enterprise egy újabb feladatot kapott: kutassa fel (és adott esetben iktassa ki) John Harrison renegát titkos ügynököt, aki fejébe vette, hogy elpusztítja a Föld űrparancsnokságát, s háborúba taszítja a meggyengült emberi fajt az erőszakos klingonokkal. A Kirk és Spock vezette csapatra hárul a feladat, hogy megmentsék a Földet, ám küldetésük közben olyan titkok nyomára bukkannak, amelyek alapjaitól rázhatják meg elveiket és céljaikat.
A dióhéjban összefoglalt tartalom persze csak vázlatosan fedi az igazi történetet, hiszen minden adott, ami egy érdekes popcorn-filmhez kellhet: háttérben kirajzolódó rejtélyek, izgalmasnak szánt fordulatok, s gyakorlatilag megállás nélküli akcióáradat, melynek köszönhetően az egyik pillanatban még a Földön vagyunk, a következőben már a Klingon bolygón, hogy aztán egy szédítő űrcsatában gyönyörködhessünk. Döbbenetes sebességgel követik egymást az egyes jelenetek, de a rendező és a forgatókönyvön dolgozó csapat (köztük az érdekesen zavaros történetmesélés legjobbjával, Damon Lindeloffal) nem nézi teljesen hülyének a közönséget: noha kiszámítható fordulatokból nem volt hiány, nem is panaszkodhatunk azért, mert mindent szájbarágósan, unalmasan vagy épp sablonosan tálaltak. Csak kapkodjuk a fejünket, de Abrams nem enged pihenni, nála a minden pillanatában profi megvalósításon van a hangsúly, nem feltétlenül a cselekményen vagy netalán a karaktereken.
Ettől függetlenül az egyes szereplők terén sem éreztem komolyabb problémát: bár nem beszélhetünk mély vagy érzékletes ábrázolásról, Kirk és Spock figurája (s főleg a kettejük közötti kapcsolat) kellő játékidőt kapott ahhoz, hogy – ha igazán izgulni nem is tudunk értük – megkedveljük őket, élvezzük a konfliktusaikat és a bennük végbemenő változásokat. Hozzájuk csatlakozott a meglepően erős ecsetvonásokkal felépített John Harrison alakja, aki a remek Benedict Cumberbatch-nek köszönhetően majdhogynem ellopta a filmet az űrhajósok elől. Hálás szerep jutott neki, de miután már tekintetével képes volt elhitetni világpusztító hajlamait, hiszem, hogy tökéletes választásnak bizonyult. A Star Trek-rajongóknak annál fájóbb pont a mellékszereplők serege, akikre meglehetősen kevés idő jutott, s inkább csak egy-egy tulajdonságot helyeztek előtérbe – bár érzésem szerint ennél többet nem is kívánt meg a történet.
Akárhogy is, nehéz lenne tagadni, hogy a főszerepbe a látvány került, az a hihetetlen CGI, aminek hatására ugyanolyan káprázatosan szép lesz a Klingon sziklás világa, mint egy kisbolygó üres pusztája, vagy akár a jövőbeli Föld a maga felhőkarcolóival és technológiai újdonságaival – s akkor még az Enterprise űrbéli tevékenységéről nem is beszéltem. Márpedig, ha az egyes jelenetek kinézete ilyen kitűnő, ha a tálalásuk ennyire magával ragadó, akkor minden más kissé háttérbe szorul. Pedig nem kell szégyenkeznie például Zachary Quintonak sem, aki nagyszerű Spock, de a mellékszerepekben is feltűnnek nagyobb nevek, Zoe Saldana, Karl Urban vagy Simon Pegg is üde színfoltja volt a stábnak – talán csak a Kirköt játszó Chris Pine érződött még nagyobb mellényúlásnak, mint az első részben.
Valószínűleg nem lesz korszakalkotó film az idétlen magyar címmel rendelkező Star Trek folytatás (ami még csak nem is volt igazán sötét), talán az előzmény is jobban sikerült egy fokkal, viszont elképzelni sem tudnék jobban kivitelezett nyári szórakozást, ami ilyen magától értetődő könnyedséggel kalauzolja el a nézőket az űr szédítő kalandjaiba. Persze örültem volna, ha kevésbé lesz kiszámítható a cselekmény, s mondjuk még a fizikát is tiszteletben tartja, viszont mindezzel együtt is nem tudok nem lelkesedni a hasonlóan ügyes alkotásokért. Amikor az észveszejtő tempóval pörgő jelenetek elfeledtetik velem, hogy mit is nézek; amikor nem figyelek arra, hogy bármiféle mélyebb mondanivalót sutba dob a rendező; amikor könnyedén kikapcsolom az agyamat, hogy a látványra koncentráljak, mely tényleg minden lehetőséget megragad a gyönyörködtetésre. Zárásként nem is marad más hátra, mint kiáltani egy jót: Khaaaaaaaaaan!