A messzi dél vadjai (film)

Mitől lesz egy kilencéves kislány Oscar-díj esélyes a legjobb női alakítás kategóriájában? Bevallom őszintén, ez a gondolat járt a fejemben, amikor belekezdtem A messzi dél vadjai megtekintésébe, mert egyébként viszonylag kevéssé keltette fel a figyelmemet egy látszólag nyomorúságos körülmények között élő kis közösség drámája. Viszont annál jobban tettem, hogy végül rászántam magam, hiszen egy egészen elbűvölő és varázslatos alkotást láthattam. Borzalmasan nehéz behatárolni a műfaját: egyszerre szerethető mese, zavaróan életszagú dráma, mély érzelmű családtörténet és annak a lenyűgöző utazásnak a leírása, amely a gyerekkorból a felnőttek világába vezet.
 
A hatéves Hushpuppy édesapjával él egy szigetnek is alig nevezhető földdarabon, valahol a messzi délen. Úgy tűnik, hogy a kormány elfeledkezett róluk, látogatók vagy idegenek nem érkeznek a földjükre, ellenben a helyiek köszönik szépen, nagyszerűen megvannak a külvilág és a „civilizáció” nélkül is. Nem idilli persze a környezet, de jókedvvel és nagy-nagy életörömmel tengetik mindennapjaikat, számukra minden megélt nap egy újabb alkalom az ünnepre (és a nagy ivászatra), s ezt az életszemléletet a fiatal kislány is a magáénak érzi. A szörnyű viharok azonban évről évre egyre nehezebb helyzetbe hozzák őket, a közeli város gátjának árnyékában gyakorta elönti a szigetet a víz, így egyre többen döntenek úgy, hogy inkább elköltöznek. Néhányan viszont még maradnak, és felveszik a kilátástalan küzdelmet a megszokott életükért…
 
Nem egyszerű meghatározni, hogy miről is szól ez a másfél óra, hiszen nem igazán van végigkövethető cselekmény, inkább csak megtapasztaljuk ennek a nem épp átlagos életnek a mélypontjait és kiemelkedő pillanatait – ráadásul gyerekszemmel. Hushpuppy nézőpontjából minden kicsit furcsa: a részeges apa hangulatváltozásait nehéz megérteni, a hurrikán és a halál leginkább az őstulkok hordájára emlékeztet, amint végigsöpörnek a világon, a modern épületekben nincs semmi barátságos vagy szerethető, a régen elment anya pedig bárki lehet, aki némi szeretettel viselkedik a lány iránt. Mégis azt érezzük, hogy minden tökéletesen illik a környezetbe, nincsen kirívó vagy hiteltelen pillanat, úgy történik minden, ahogyan a valóságban is történne. Lassan az események sodrásába kerülünk, s magával ragad ez a különleges film, mely hibátlan leképezése mindannak a káosznak és érzésnek, amit életnek hívunk.
 
Ezért aztán nehezen fogja megtalálni közönségét A messzi dél vadjai. Sokan nem fogják megkedvelni, mert hangulatot és érzelmeket közvetít történet helyett, másoknak pont emiatt lehet kedvence. Bele lehet szeretni ebbe az atmoszférába, mégsem telepszik rá a nézőre, nem depresszív vagy patetikus, nem próbál művészi vagy álságos lenni. Csupán hagyja, hadd folyjon minden a saját medrében – ebben talál segítőtársra Benh Zeitlin rendező Quvenzhané Wallis személyében, aki hihetetlen természetességgel bújik Hushpuppy bőrébe (bár azért az Oscar-jelölés némileg megkérdőjelezhető). Lehetne még mesélni a természet közelségének fontosságáról, a nehézségekkel szembeszálló lány végleges szakításáról a gyerekkorral, de nem szeretném mélyebben elemezni a filmet: egyszerűen látni kell, hogy aztán az élmény a maga teljességében borítson el.