Főkép

Thomas Leroy: „Nina, ez a Te pillanatod. Ne hagyd tovatűnni.”
 
Nina Sayers, a New York-i balett társulat táncosaként kislánykora óta „a” pillanatra készül. Édesanyja, Erica anno feladta érte ígéretesen induló karrierjét, kettétört álmait lányán keresztül akarja megélni. Szeretete éppoly fojtogató, mint a pici két szobás apartman, ahol közösen élnek. A kívülről frigidnek tűnő, már-már szűzies Nina tipikus jó kislány. Mind testileg, mind lelkileg folyamatos önkontroll alatt tartja magát. Példaképe a kiöregedett príma balerina, Beth MacIntyre (Winona Ryder), kinek csillaga egykor fényesen ragyogott, de kora miatt a vezetőség - akár egy megunt játékbabát - félrehajítja. Valakinek azonban helyettesítenie kell…
 
Az intézmény feltörekvő növendékeit lázban tartja a közelgő „Hattyúk Tava” válogatás, melyet az arrogáns művészeti vezető, Thomas Leroy (Vincent Cassel) rendez. A fiatal lány álma ezzel a szereppel valóra válhatna, ehhez azonban képességeihez mérten minden eszközt latba kell vetnie. Fogalmazzunk úgy, sikerül meggyőznie a férfit és bár technikája kifogástalan, Leroy mégsem hiszi, hogy az ártatlanság tiszta álarca mögött megvan a lányban a gonosz ikertestvér, a Fekete Hattyú. Mindeközben feltűnik a színen egy kvázi vetélytárs, a nyugati partról érkező új tag, Lily (Mila Kunis). Ő Nina tökéletes ellentéte; laza, pimasz, gátlások nélkül élvezi az életet. A cselekmény ilyen formán bontakozik ki, szó szerint tükröt tartva a nézőnek. Főhősnőnkben valahol mélyen ott lakozik a Fekete Hattyú (vagyis skizoid énje) és a kérdés első perctől kezdve a levegőben vibrál: mikor fogja őt ténylegesen életre hívni?
 
A rendező, Darren Aronofsky sokak számára ismerős lehet. A lélektani thriller mestereként olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a destruktív függőség világát bemutató Rekviem egy Álomért vagy a megható transzcendentális szerelmi történetet feldolgozó Forrás. Aki erre a műfajra szomjazik, az most sem fog csalódni. A film számtalan jelölést söpört be, közülük egy igazán jelentőset, az Oscar előszobájának tartott Golden Globe-ot, melyet Natalie Portman, mint legjobb színésznő már sikeresen díjra váltott. Az igazi nagy falat azonban még várat magára…
 
A törékeny szépségű, de alakításaival a legkarizmatikusabb nőket is megszégyenítő Portmant eddig is ígéretes tehetségnek tartották. Szerepeit tekintve látszólag nem válogatós, vagy csak szereti a kihívásokat. Volt már kis bérgyilkos lelenc; világmegváltásra készülő tar fejű lányka; szexi rúdtáncosnő; történelmi alak bőrébe bújó csábító úrilány és most egy neurotikus balerina. Nos, szerintem joggal elvárhatná az ember, hogy a február végi díjátadón a kamerák kereszttüzében ne csak a veszteseknek kijáró művigyort gyakorolhassa.

A színésznőről mind kinézetét, mind alakításait nézve elmondhatjuk, hogy méltó utódja a 90-es években fénykorát élő Winona Ryder-nek (a bulvárhírek kedvelői tudhatnak a lecsúszott színésznő utóbbi időben elhatalmasodott kleptomániájáról). Pont emiatt képtelen vagyok átsiklani a nyilvánvaló tény felett; úgy tűnik Aronofsky szeret új életet lehelni az Álomgyár megunt marionett figuráiba. Bizonyítékként felhozhatnám a 2008-as nagy sikernek örvendő Pankrátor című filmjét, ahol az egykor jóképű, mára a felismerhetetlenségig szétplasztikázott Mickey Rourke volt a kiszemeltje. Ezúttal bár csak mellékszerepben, de Ryder tette hasonlómód tiszteletét a sorok között. A kivénhedt balerinát friss húsra cserélik; valahogy szembeötlő a párhuzam.
 
A nemzetközileg is színes szereplőgárda utólag igazán jó választásnak bizonyult. A félig izraeli származású főszereplőn (Natalie Portman) kívül feltűnik az Ocean’s trilógiából jól ismert francia, Vincent Cassel. A sármos színész egy egomán, fiatal növendékeit könnyedén ujja köré csavaró, zsarnok férfit alakít. A Nina ellenlábasát játszó ukrán gyökerekkel büszkélkedő Mila Kunis-nak szó nélkül elhisszük, hogy az életben is egy rossz kislány. Barbara Hershey, aki egykor hippi szerepkörben tetszelgett, szintén egy Aronofsky kegyeltjei közül; élethűen adja vissza a lányát már-már betegesen túlféltő anyát. Végezetül el ne feledkezzünk Benjamin Millepied-ről, aki nem a játékával csavarta el a fejeket Hollywood-ban. Ő volt Portman jóvágású táncpartnere, mellesleg a film koreográfusa. Az elmúlt hetekben a médiát mintegy villámcsapásként lepte meg a hír: a színésznő babát vár jegyesétől, akivel a forgatás alatt kerültek közelebbi kapcsolatba.
 
Aronofsky láthatóan a megszokások rabja, mivel a film elkészítésében több olyan szakember is segítette, akikkel korábban már komoly sikereket könyvelhettek el együtt. Ilyen többek között a zeneszerző Clint Mansell, vagy a filippin operatőr, Matthew Libatique, de ugyanebbe a csapatba sorolhatjuk a jelmeztervezőt továbbá a sminkmestert is. Portman átlényegülését nagyban támogatták a speciális effektek, melyek egy avatatlan szem számára ugyan rejtve maradnak, mégis elengedhetetlen kapaszkodói a végterméknek. Engem elsősorban a látványvilág fogott meg; maga a klasszikus balett karöltve Csajkovszkij zenéjével, melyen nagyon helyesen csupán apróbb változtatásokat eszközöltek. Másodsorban a film magját alkotó mélylélektani morfózis, melynek hatására a néző lélegzetvisszafojtva várja, milyen mozzanat fogja az elkövetkező másodpercekben a székébe szegezni.
 
A hattyúk tava talán egy azon komolyzenei művek közül, melynek történetét még a magukat laikusoknak vallók is fel tudják idézni, ezért erre nem térnék ki bővebben. Lényeg, a film híven tükrözi az eredeti cselekményt. Ugyanakkor a Csajkovszkij műveire jellemző romantikus vonulatot, illetve mesés elemeket a Fekete Hattyú rendezője sikeresen visszájára fordította, ezzel egy igazi 21. századi filmet adaptált vászonra, melyet átsző a fülledt erotika, és a pszichózis feszültségkeltő elegye. A film központi témája a minden egyes emberi lényben ott rejlő „sötét én”, ennek elfojtása, majd időnkénti felszínre bukkanása. Ez nem jelent feltétlenül ártó szándékot, lehet az egy mocskos gondolat, vagy irigység embertársunkra... a listát bizonyára még hosszan sorolhatnánk.
 
Nina esetét nagyító alá véve valószínűleg a következő kórtörténet rajzolódna ki egy szakavatott pszichológus tollából… Anyjának megfelelve bent ragadt a jó kislány szerepben, bár szíve szerint kitörne onnan. Megfelelési kényszere mazochista öncsonkításra való hajlammal párosul (mely a cselekmény előrehaladtával egyre súlyosabb formákat ölt). Jól tudja, hogy emberként, de főként nőként csakis a színpadon, mint Hattyú Királynő tündökölhet, hisz amúgy az életben egy szürke kisegér, akin mindenki átnéz, átlép. A kitörésre készülő de elfojtott vágyak víziók formájában köszönnek vissza, de jól látható, ezek csupán saját agyának szüleményei. Leroy szavaival élve, „Az egyetlen ember, aki az utadban áll, Te magad vagy.” Ez általános szabályként is megállná a helyét. Az okosok azt mondják, mindennap olyasvalamit kellene tennünk, melynek már a gondolatától is halálra rémülünk. Valóban ez lenne az igazi bátorság? Úgy élni nap-nap után, mintha az lenne az utolsó? Le a kalappal azok előtt, akik így tesznek, de lássuk be… nincsenek… nem lehetnek túl sokan.
 
Elképzelhető, hogy a függöny legördülése után a néző csalódottan fog távozni a moziból, a film ugyanis kétségeket hagyhat maga mögött. Nina meglelte végül az áhított szabadságot és beteljesülést? Másfelől talán felesleges gondolatban tovább szőnünk a történetet, hisz a nap végén a Hattyú Királynő meséje csak mese marad… egy mese, ahol bármi megtörténhet.