Underworld 2: Evolution
Írta: Galamb Zoltán | 2006. 04. 12.
Ha a szó lényegében szoros értelmében egymás torkának ugró vámpírok és vérfarkasok küzdelméről szóló filmre váltunk jegyet a moziba, a befogadáshoz nem elegendő a hitetlenség wordsworthi felfüggesztése, kellően erős gyomorra is szükségünk lesz. Különösen, ha a kegyetlen erőszakot kifejezett grafikussággal ábrázolja a rendező, és nem riad vissza a szétroncsolódó testek, épp levágott végtagok közelképeitől sem.
Az Underworld 2: Evolution sem véletlenül kapott „csak 18 éven felülieknek” besorolást, jóllehet a szétfröccsenő vér és az (erkölcscsőszök és még sokak által majd nyilván öncélúnak kikiáltott) erőszak mennyiségében nem vetekedhet a Sin City-vel vagy a Halálhajó pokoli jeleneteivel. Mégis, ebben az esetben is érdemes meggondolni, hogy erre a filmre vigyük-e vasárnapi, családi szórakozásként kamasz kislányunkat vagy serdülő fiunkat.
A film felépítése a műfaj jól ismert szabályait követi, mondanivalója viszont közhelyessége ellenére aktuálisabb, mint valaha. Hiszen köztünk járnak a végtelen uralomvágyuk miatt az emberi érzésektől részben vagy teljességgel megfosztottak, akik csupán legközelebbi hozzátartozóik életét (vagy még azokét sem) vonakodnak feláldozni a hatalom mindenáron való megszerzésének oltárán.
Amint azt az 1956-os A testrablók támadása óta számtalan filmben - többek között a rokon témájú A kárhozottak királynőjében, sőt, akár magában az - anno részben Budapesten forgatott - Underworld-ben is - hangsúlyozzák: a szörnyeteget pontosan az teszi szörnyeteggé, hogy hiányzik belőle az emberiesség, a mások iránti, fenntartások nélküli szeretet, a szerelem képessége. (E megállapítást némileg aláásni látszik a tény, hogy Marcus épp ikertestvérét, Williamet kiszabadítandó mészárolja le saját rokonait, az viszont, hogy képes saját apja életét is kioltani, semmiképp sem humánus jellemre vall.)
A szerkezeti kiszámíthatóság és a mondandóbeli eredetietlenség - rosszmájúak sematikusságnak neveznék - persze nem feltétlenül hátrány. Sőt. A jungi archetípusok - nyugodtan nevezhetjük ezeket álmainkban gyakorta felbukkanó ősképeknek - egyrészt a tudatalattink mélyéről hívják elő felszabadító, öngyógyító kúraként fajtánk közösen őrzött emlékképeit (erre meglehetősen önreflektív - mintegy metaszövegként beágyazott - módon rengeteg, több-kevésbé nyílt vizuális utalás is esik a filmben), másrészt lehetővé teszik, hogy a meseszövés helyett inkább a képekre figyeljünk.
A képek pedig egyszerűen csodálatosak. A fényképezés egészen lenyűgöző, a színészek - többek között a magyar Görög Zita - arca, arcjátéka, minden gesztusa mérhetetlenül kifejező, s tökéletesen a megkomponált szövetbe illik.
A komor, fekete, kőbarna, vérvörös, sötét lila és kék árnyalatok uralta színvilág kissé csüggesztő hangulatát remekül ellenpontozzák Selena, Michael Corvinus és Alexander Corvinus bőrének szinte fehér rózsaszínjei, és élénk sárgái. Akár önmagában ezért megéri végigülni a pillanatok alatt elrepülni tetsző közel két órát.
De - amint az előbb már utalni igyekeztem rá - a színészek alakítása a mostanában készült hollywoodi filmekhez képest szokatlanul hiteles és élvezetes. Legfeljebb a néhol furcsa magyar (igen, magyar, nem magyarosan angol) akcentust nehezményezhetjük (mégiscsak főbb szerepet játszott benne egy kis hazánkból való színésznő!), ezen ellenben jómagam viszonylag könnyen túltettem magam.
Ha választanom kell a középkorias hősöket mágikus, mitikus körítésben ábrázoló, nem egyszer gyermeteg - de legalábbis gyermekeknek szánt - fantasy, és a keményebb, véresebb, metafizikai szempontból valóságszerűbb sötét fantasy között (amit sokan, például a film készítői is, inkább a tudományos fantasztikum tágabban értelmezett műfajába sorolnak), egyértelműen az utóbbira teszem le a voksomat.
(Szerencsére nem kell kategorikusan döntenem, mert néha azért jólesik egy kis belefeledkezés a mesékbe.)
Azt nem mondanám, hogy Edgar Allan Poe vagy H. P. Lovecraft is az Underworld 2: Evolution-hoz hasonló forgatókönyveket írna, ha ma élne, azt azonban biztosra veszem, hogy nem tartanák méltóságon alulinak egy efféle mű (f)elvállalását. És ha mi nem is tudnánk megírni egy ilyen történetet, végignézni azért mindenképp érdemes.
Akinek tetszett az „első rész”, annak garantáltan tetszeni fog a folytatás (ami félig-meddig előzmény is), az ezúttal bájait is elénk táró Kate Beckinsale és Scott Speedman rajongóinak ugyanakkor kihagyhatatlan darab.
Kapcsolódó írás: