Főkép

Amikor az 1946. január 20-án született David Lynch öt év munka után befejezte a Radírfej című filmjét, még fogalma sem volt a hogyan továbbról. Nem sokkal később – az első vetítések után – nyilvánvalóvá vált, hogy kultikus alkotást készített, miként az is, hogy ez nem eredményezi a kritikusok elismerését, vagy a széles közönségsikert. Az is tisztán látszott, hogy még egyszer nem lesz módja kiscsoportos foglalkozás keretében évekig efféle darabokon szöszmötölni.

A Ronnie Rocket lett volna a következő, saját ötlete alapján elképzelt mozi, de egyetlen stúdió sem látott benne fantáziát, így Lynch kényszerűségből más munkát kért Stuart Cornfeldtől, aki akkoriban Mel Brooks mellett dolgozott producerként – és aki elsőként Az elefántembert ajánlotta. A cím megragadta Lynch képzeletét, és nem sokkal később kezdetét vette a forgatás – Angliában. Az alapul szolgáló történet valós eseményekre épül, mint ahogy az Bernard Pomerance azonos című drámájának bevezető jegyzetéből kiderül (Európa Könyvkiadó, Modern Könyvtár 443). A címszereplő John Merrick létező személy volt, egy olyan torzszülött, aki testi hibái ellenére ragyogó elmével bírt. Az ő tragikus sorsát vitték filmvászonra, fekete-fehérben, már-már művészfilmre emlékeztető módon.

A film közben egyértelművé válik, mit tekint Lynch a viktoriánus kori Anglia meghatározó elemének: a történetet rendre megszakítják a különféle gépek képei, mozgásuk legalább annyi misztikummal bír, mint egy ókori istentisztelet. A fehér gőzfelhők és koromfekete füstfelhők gomolygása az ember környezet-átalakító jelenlétét hirdeti, míg a mocskos sikátorokban vagy kocsmákban mászkáló, lepukkant külsejű alsóbb társadalmi osztályba tartozó alakok a fejlődés felemás mivoltát, az üzemi balesetben megsérült munkás pedig a gépek feletti, megkérdőjelezhető uralmat szimbolizálja. A címszereplőn kívül (akit köszönhetően a késleltetett bemutatásnak a film első harmadában-felében szinte alig látunk, bár majd minden jelenetben szerepel) a fiatal Frederick Treves doki (Anthony Hopkins érett alakítása, még jóval „A bárányok hallgatnak” őrült sorozatgyilkosának megformálása előtt) az, aki úgymond hátára veszi a filmet. Ezzel nem a többiek teljesítményét értékeli le (Gielgud mint igazgató, vagy mondjuk a főnővér szintén emlékezetes), csak szerepüknél fogva ritkán látjuk őket, míg Hopkins jelenléte sokkal nyomatékosabb.

A dráma nem csupán Merrick (John Hurt) hányatott sorsát ismerteti, hanem felvet pár kérdést, amelyek semmit sem veszítettek időszerűségükből. A fejlődés, a tudomány érdekében mennyire vesszük figyelembe az egyén érdekeit, jogait? Egyes embereket miért érdekel jobban a szépségnél, ha torz, vagy csúf alakot, külsőt láthatnak? Mi az a pillanat, amikor a békés járókelők átváltoznak csőcselékké, és vajon velük szemben mi ért többet: a józan érvek vagy az erőszak? Ki számít emberségesebbnek: aki ketrecben mutogatja a beteget, vagy aki úri szalonokba kényszeríti? Mindezek alapján ne didaktikus propagandafilmet képzeljünk magunk elé, hanem olyan Lynch mozit, ami egyszerű történetének köszönhetően - a befejezés ellenére is - mindenki(!) számára élvezhető alkotás. Mindenféle akciók és trükkök nélkül képes lekötni a néző figyelmét, köszönhetően az egyedi történetnek és a remek színészi játéknak.

Optimista befejezést azért nem kapunk (mondjuk nem is nagyon várunk), hacsak a választás jogának kivívását nem tartjuk annak. Egy biztos, a viktoriánus kor nem kedvezett a John Merrick féle emberek létezéséhez. Számukra csupán a csoda jelenthet megváltást, de a társadalom inkább a technikában hitt, elvetve a megmagyarázhatatlan események létjogosultságát (ezért aztán mind a csoda, mind pedig a szerencse elkerüli a címszereplőt). Csoda egyébként tényleg nem történt a filmmel. A – megítélésem szerint – zseniális alkotást több Oscar-díjra jelölték (összesen nyolc kategóriában), de esélye sem volt Robert Redford első rendezésével, az Átlagemberekkel szemben. Egyetértek Mel Brooks véleményével, mely szerint: „Tíz év múlva maga az Átlagemberek legfeljebb ha a kvízkérdések közt szerepel. Az elefántembert pedig nézni fogják az emberek.” Mint ahogy teszik azt a többi David Lynch filmmel (Dűne, Kék bársony, Twin Peaks, Veszett a világ, Twin Peaks – Tűz, jöjj velem!, Útvesztőben, Mulholland Drive) is.

DVD extrák:
Előzetes
Filmelőzetesek
A szereplők és az alkotók életrajza

Kapcsolódó írás:Chris Rodley: David Lynch