Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ennek köszönhetően a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon. 

 

 

 

 

Ramon Goose: Long Road to Tiznit (CD)

 

Ramon Goose angol származású blues énekes és gitáros a jelek szerint olyan művész, aki egy projektben nem tudja megvalósítani az összes elképzelését. Ezért aztán különböző együttesekben játszik, mások lemezeinél producerkedik, az utóbbi években Nyugat-Afrika és az amerikai dél blues zenéjének lehetséges kapcsolódási pontjait keresi. Mindezt nem egyesével, időben eltolva, hanem párhuzamosan, egyszerre teszi. Ennek a megoldásnak egyik következménye, hogy bizonyos projektek akár évekig előkészületi fázisban maradnak, mire eljutnak a megvalósulásig. A tavaly megjelent lemezének az előzményei részben 2012-ig nyúlnak vissza, amikor részt vett egy esküvőn, Marokkóban, az Anti-Atlasz hegység lábánál fekvő Tafraoutban, és közvetlen közelről megcsodálhatta a helyi zenét.

 

A Long Road to Tiznit című album felvételei Londonban és Marrakeshben zajlottak, a Goose vezette trió (Khalifa Konte: calabash és djembe, Ndiaye Ndene: ütőhangszerek) jelentette az állandóságot, de rajtuk kívül számos vendégmuzsikus segédkezett a stúdiókban. Azt hiszem, azért kellett ennyi évet várni erre a korongra, mert mostanra jutott el Goose odáig, hogy megalkossa saját stílusát, amiben jól megfér egymás mellett a Mississippi delta-vidéki és a sivatagi blues (igen, egy lépéssel már eltávolodott Nyugat-Afrikától).

 

Rögtön az első szám (Come On In My Kitchen) – ami akárcsak az utolsó, nem saját szerzemény – ízelítőt ad a ránk váró csodából. Tradicionális blues nótaként kezdődik, hogy aztán a második perc elteltével egy rövid villanásra feltűnjenek az első homokdűnék, az afrikai ritmusoknak köszönhetően. Aztán vissza is vonulnak, hogy csak a második (Futa) tételnél bukkanjanak fel újra, akkor viszont már jóval hangsúlyosabban, ez az előzőnél sokkal több sivatagi blues elemet tartalmaz. Úgy gondolom Goose megtalálta azt a zenei utat, amelyen úgy keveri egymással a két világot, hogy azok erősítsék egymást, és mindegyikből a legjobbat tudja kihozni. Nincs ez másként a klipes „Wandering Sheikh” esetében sem, ahol Ryta Jalal női énekhangja jelenti a szükséges pluszt, amitől a lemez legjobbjai közé sorolom. Gyorsan hozzá teszem, hogy a saját dalok személyes élményeken alapulnak, hiszen gitárosunk valóban megtette az utat Marrakeshtől Tiznitig, vagyis bőven volt miből merítenie. Egyébként szerintem Goose éneke, de kivált ahogyan játszik az elektromos gitáron, az manapság ritkaságszámba megy. Időnként Ry Cooder jut róla az eszembe (például „Long Road To Tiznit” és „Goin’ Home”), de ezt pusztán fogódzóként mondom, és félve egészítem ki azzal, hogy közben az egészben érzek némi brit bluest. Egy biztos, ha valaki modern blues zenére vágyik, amelyben békésen megfér egymás mellett a régi és az új, akkor ne keressen tovább.

 

Kinek ajánlom: megunhatatlan blues muzsika, korlátozás nélkül mindenkinek javallott hallgatnivaló.

2017-ben megjelent album (Riverboat Records).

Az előadó weboldala: https://ramongoose.wordpress.com/

 

 

 

Park Jiha: Communion (CD)

 

Picit meglepődtem – amolyan kellemes meglepődéssel – amikor kiderült, hogy Park Jiha már fellépett Budapesten, méghozzá nem is olyan régen, tavaly novemberben, az A38-on. Ezen a koncerten sajnos nem lehettem ott, így garantáltan szegényebb lettem egy élménnyel, bár meglehet, tanácstalanul, a látottak, hallottak miatt értetlenül mentem volna haza. A dél-koreai művésznő (muzsikus, zenekarvezető, zeneszerző, producer) ugyanis nagyon egyedi muzsikát csinál, aminek teljes befogadásához, értelmezéséhez biztosan előnyt jelent a koreai származás. A különleges zene különleges hangszerekhez köthető: piri – bambuszfurulya, saenghwang – hosszabb-rövidebb bambuszsípokból álló fúvós hangszer és a yanggeum – egy, a citerához hasonló fémhúros hangszer, amelyet ütővel szólaltatnak meg.

 

Egyedisége ellenére egyre híresebb a világban, lépett már fel Womadon, SXSW-n, Womexen, és most az a furcsaság esett meg vele, hogy a 2016-ban megjelent első lemezét idén márciusban újra kiadja a Glitterbeat. Ez is jelzi, minőségi zenéről van szó, és ez a fejlemény biztosan az album javára válik, hiszen így jóval több emberhez eljut a megjelenés híre, és garantáltan több világzenei orgánum foglalkozik majd a kiadvánnyal.

 

Persze a lényeg a zene, ami annyira nyugis, hogy egyetlen táncos összejövetel műsorába sem fogják beválogatni.  Ellenben imádni fogják minden meditációs, lazulós, elszállós rendezvényen azt a komponálási módszert, amely részben az ismétlődésre, részben a minimalizmusra helyezi a hangsúly. A kvartett tagjai (John Bell, Kim Oki, Kang Tekhyun) egyszer sem csábulnak el, jól hallhatóan nem akarják szólózással, vagy bármi más egovillantással önmagukat a közös produktum fölé helyezni. Mindenki arra figyel, arra koncentrál, hogy megtalálja helyét a közös muzsikálásban, ami érdekes módon nem jelenti a kísérletezés elutasítását, csak ők még ezt is átgondoltan, kollektíven teszik. Ami végezetül kikerül a kezük alól, az többnyire ázsiai hagyományos zene és jazz keveréke – a muzsika számomra mindvégig a befogadhatóság határán lavíroz, bár egy pillanatig sem vitatom szépségét és egyszerűségét.

 

Valaki úgy fogalmazta meg, hogy ezek a muzsikusok nem zenét játszanak, hanem dalokat desztillálnak hangszereikkel, vagyis a játék során megtisztítják azokat minden szennyeződéssel, és végül végletekig letisztított dallamokkal ajándékoznak meg bennünket, melyek nem a hagyományok gyökereihez, hanem egy különleges, modern hangzáshoz, illetve a kortárs zenéhez van közelebb. Ez akár még igaz is lehet, ehhez még nem hallgattam eleget a Communion című albumot.

 

Kinek ajánlom: jazz és újdonságkedvelőknek kötelező hallgatnivaló.

2018-ban megjelent album (Glitterbeat)

Az előadó weboldala: http://parkjiha.com/

 

 

 

 

Adam Strug: Leśny Bożek (CD)

 

Korábban semmit sem tudtam az 1970-ben született Adam Strugáról, pedig kifejezetten tevékeny ember: énekes, zenész, etnomuzikológus, költő, dalszerző, színház- és filmzenei zeneszerző, dokumentumfilm-forgatókönyvíró. Másnak szerintem a felsoroltak töredéke is elegendő lenne a teljes élethez, de aki művész, az ritkán tűri a tétlenséget, így érthető, hogy ennyi mindennel foglalkozik. Ez már a negyedik szerzői lemeze, amelyre saját szövegei mellett lengyel költők versei kerültek fel, akik nevével szintén nem találkoztam még (Bolesław Leśmian, Leopold Staff, Adam Asnyk, Jan Pocek).

 

Strug nem csupán népzenekutató, hanem olyan muzsikus, aki feladatának tartja a népi kultúra megmentését, naprakészen tartását, és a ma emberével történő megismertetését. Ezért nem csak gyűjtötte a népzenét, hanem maga is megtanulta azokat, amikor például évekig gyászdalokat énekelt az egyik adatközlő (Wincenty Nasiadko) segítőjeként. Nála a népzene nem öregszik, hanem egyszerűen csak van, létezik kortalanul, és elsődleges célja a közönség, illetve a közösség részévé válás.

 

A Leśny Bożek (Erdei isten) című album az életről szól, a szövegek, versek témája a szeretet, halál, remény és csalódás. A hozzájuk tartozó zene többnyire minimalista, amire legjobb példa az utolsó „Po śmierci” (Halál után) című szerzemény, ahol az éneken kívül csupán ritkás dobszó hallatszik – de így még jobban felértékelődik minden hang, a figyelmet nem vonja el semmi az énekről. Persze ez kivétel, mert egyébként a kísérő együttes jól kiegészíti Strug énekét és harmonikáját, partnerek abban a melankolikus hangulatban, ami az egész lemezt jellemzi. Mindezeken túl nem nehéz észrevenni, hogy Strug a lengyel hagyományok mellett zsidó (Srebrny) cigány (Roweł miro jiło) és szerintem kisebb részben balkáni hatásokat is felhasznált zeneszerzés közben. Nekem legjobban a hangja tetszik, ez a férfias bariton ideális a különféle érzelmek, és a rituális szövegek előadására. A klipes dal (Szumią ptaków loty) a bizonyság arra, hogy Strug nem helyezi magát az előtérbe, a közös zenélés a fontosabb számára, majdnem azt mondom, hogy ez a muzsika szinte invitálja a hallgatót, csatlakozzon a produkcióhoz. Ez a lemez izgalmas értelmezése a kortárs lengyel népzenének, de világzenének sem utolsó.

 

Kinek ajánlom: kortárs lengyel népzene világzenének álcázva, melankolikusan tálalva.

A 2017-ben megjelent album (Unzipped Fly Records).

Az előadó weboldala: http://www.adamstrug.pl/