Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. Nemcsak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szóló turnék is – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

Lajkó Félix: Most jöttem… (CD)

 

Húsz évvel ezelőtt annyit tudtam Lajkó Félixről, hogy az ismerősi körben páran teljesen odavoltak érte, és nekem fogalmam sem volt ennek miértjéről. Ma már más a helyzet, hiszen napok óta az idén megjelent, Most jöttem.. című albumát hallgatom – és nagyon tetszik.

 

Teljesen igazuk van mindazoknak, akik az új anyag kapcsán a népzenéhez való visszatérésre helyezik hangsúlyt, viszont úgy gondolom, legalább ilyen fontos, hogy nem a száz évvel ezelőtti stílus szolgai másolása szólal meg a lemezen, hanem egy modern, friss, életteli, lüktető, virtuóz előadást élvezhetünk, amely nemcsak azt az állítást cáfolja meg, miszerint a magyar népzene depressziósan szomorú, hanem egyúttal azt is bizonyítja, megfelelő tudással igenis érdemes eltérni a hagyományoktól. Ezen az úton halad a Buda Folk Band, és szerintem Lajkó Félix is. Esetében mondhatni mindez csak egy a sokféle kalandozása közül, hiszen ezzel párhuzamosan még legalább két projekttel foglalkozik, vagyis igazi zenei polihisztorként, vagy ha úgy jobban tetszik, sokoldalú művészként törekszik a változatosságra. Mintha attól félne, beskatulyáznánk valahová, és nem lenne többé lehetősége más, kedvére való zenei kísérletezésre.

 

Ezt persze csak sejtem, azt viszont biztosan tudom, hogy ez a lemez megidézi a táncházak hangulatát. Amikor a közönség és a zenekar egymásra hatása fokozza a hangulatot, és a muzsikusok egyre többet hoznak ki magukból, amikor a szólók és a cifrázások csak növelik a jókedvet. Ez a lemez már csak azért is nagyon változatos, mivel különféle népek zenéiből merít, valamint a tempósabb szerzemények között néha jut idő szusszanásra, hogy aztán újra magával ragadjon bennünket a féktelen energia, és együtt énekeljük a Palya Bea-Tintér Gabriella-Csizmadia Anna hármassal az olyan dalokat, mint például az „Édesanyám, vettem egy kalapot...” című régi-új remeket. Tényleg vannak dallamok az albumon, amelyek legalább annyira tartósan elkísérik a hallgatót, mint ahogyan annak idején a Góbé lemez „slágereivel” jártam, amiket még manapság is előszerettel dúdolok.

 

Ezen kívül nagyon tetszik a Porteleki László énekével előadott „Harangszó”, mert talán ebben a számban érvényesül legjobban az improvizáció és a hagyományos dallamok, hagyományos hangszeres játék ötvözete. A másik kedvencem a címadó „Most jöttem”, ugyanis érzésem szerint itt maradt meg legjobban az eredeti előadásmód, mind az ének, mind a hangszerek tekintetében. A korábban említett lemezindító nótán kívül még az utolsó szerzemény, a „Zeng a szó” tetszik nagyon, részben Lajkó Félix citerajátéka végett, részben összetettsége okán, s nem utolsó sorban mert méltó befejezése az albumnak.

 

Kinek ajánlom: akik szeretik a kortárs magyar népzenét – kicsit megbolondítva.

2016-ben megjelent lemez (Fonó).

Bővebben az együttes weboldalán: www.felixlajko.hu

 

 

 

M.A.K.U. Soundsystem: Mezcla (CD)

 

A világzene, mint gyűjtőfogalom tényleg bámulatos valami, mert olyan stílusok is beleférnek, mint például az „immigrant beats”. Ez cseppet sem meglepő módon egy bevándorlókból álló együtteshez köthető, akik New York városában próbálnak boldogulni 2010-es megalakulásuk óta. Első hallásra nyilvánvaló, hogy a nyolctagú zenekar számos helyről merítve hozott létre valami újat: a hosszúra nyúló felsorolásban egyaránt ott van a cumbia, a punk, a jazz, az afrobeat, és szerintem némi hip-hop is. Érdekes egybéként, hogy mostanában milyen sok latin társulat albuma került a lejátszómba, akik biztos kézzel használják az elektronikát zenéjükben. Ezt kezdetben nem tudtam hova tenni, de mivel a 2015-ös Womexen is jópár ilyen formáció lépett fel, úgy tűnik, ez nem múló divat, hanem önkifejezési forma. Az mindenesetre fura, hogy hasonló magyar próbálkozással még nem találkoztam.

 

A M.A.K.U. Soundsystem egy politikus társaság, határozott véleménnyel a világról, amit bevándorló szemmel néznek, azokat a gondolatokat fogalmazzák meg dalaikban, amelyeket kolumbiaiként megélnek új lakóhelyükön. Zenében próbálják visszaadni a kultúrák találkozását, keveredését, miközben álhatatosan táncra buzdítanak – amire jó példa a „La Haitiana” című szerzemény, melyet egyszerűen képtelenség mozdulatlanul hallgatni, annyira ellenállhatatlan, magával ragadó a ritmusa, nekem legalábbis nem sikerült. Nem ez volt az egyetlen ilyen alkalom, hiszen például a „De Barrio” dobolása sem hagyott mozdulatlanul ülni az íróasztal mögött, muszáj volt követnem a zenészeket.

 

Az album szerintem legjobb száma, az első kislemezes „Thank you, Thank you”, amiben gyakorlatilag minden, az együttesre jellemző elem megtalálható. Az ellenállatatlan ritmusszekció, Felipe Quiroz a háttérben szerényen meghúzódó, de még érezhetően jelenlévő szintetizátorjátéka, és nem utolsó sorban Liliana Conde éneke, ami ugyan néha inkább kántálás, mintsem hagyományos ének, azonban megadja azt a hangulatot, aminek eredményeként tényleg kultúrák kereszteződésében érezhetjük magunkat a 2016. május 27-én megjelenő Mezcla című lemeznek köszönhetően.

 

Kinek ajánlom: akik szeretik a latin zene és a szintetizátor találkozásáből létrejövő, újszerű muzsikát, amely nem felejtette el a ritmusok fontosságát, miközben már a jövő hangzása felé kacsingat.

2016-ben megjelent album (Glitterbeat).

Az együttes weboldala: http://www.makusoundsystem.com/

 

 

 

Anne-Mari Kivimäki: Lakkautettu kylä (A closed down village) (CD)

 

Nem csak nekünk, magyaroknak vannak lassan vagy soha be nem gyógyuló háborús veszteségeink, hanem például a finneknek is, akik területük 10 százalékát (Karélia, Salla) voltak kénytelenek átadni a győztes Szovjetuniónak, és 400.000 embert költöztettek az ország más részeire. A Lakkautettu kylä című lemez gyakorlatilag megidézi a második világháborút, a lakosság kitelepítését, a háborús időket, a bezárt falvak hangulatát, ahol nem maradt senki. A zene eredetileg egy Karéliáról szóló fotókiállítás hanganyagának készült, és csak később készítettek stúdiófelvételt belőle.

 

A világzene második hulláma számomra Anne-Mari Kivimäkivel kezdődött, mivel az októberi Womexen ő volt az első zenész, akit láttam, és azonmód menthetetlenül elvarázsolt harmonikajátékával, no meg a levetített Az elveszett lélek című rövidfilmjével. A mostani már a harmadik album, amely a Suistamo – hagyomány a laboratóriumban című sorozatban megjelent. A miértekről röviden itt lehet olvasni.

 

Bár korábban azt írtam, hogy a Lakkautettu kylä egyfajta emlékezés a háborús időkre, ez nem egészen igaz, mert Kivimäki és a meghívott zenészek nemcsak előadják a korabeli slágereket, hanem időnként a zenei hagyományokból építkezve modern karéliai muzsikát hoznak létre. Az albumot még egyedibb hangulatúvá teszi Ilja Kotikallio (1894–1961) harmonikás és mesélő hangja, aki megélte ezeket az időket.

 

A hallgató akkor jár a legjobban, ha a zenét képekként fogja fel, amelyeket a Suistamoban készítettek, s ebben megerősít az első másfél perc, amikor a természet zajait hallgatjuk, madárcsicsergést, szélzúgást, bogárzümmögést. Az idilli hangulat az első énekhangnál szomorúra vált, és pár kivételt leszámítva végig velünk marad. Érdekes, hogy Ilja Kotikallio kétszer szólal meg eredeti hangfelvételről, és háborús slágerből is kettő került fel az albumra. Mindezeken felül úgy tűnik, a bánat (Sorrow) sem jár egyedül, mivel az ilyen című számból is kettő van. Azért nemcsak komorságot és bánatot kapunk, hanem egy kevés vidámságot is, köszönhetően egy polkának és a Timo Lipitsä énekes-kantelésre emlékező „Lipitsä” számnak. Az albumzáró két tétel pedig egyfajta fájdalmasan megnyugvó lezárása a fotókiállításanak, itt Kivimäki harmonikája biztos támaszként vezet végig bennünket ezen az utolsó szakaszon, de közben kellő teret nyújt a „Rauha ja Hiljaisuus” (Béke és csend) záródal kórusának.

 

Egyáltalán nem könnyű hallgatnivaló a Lakkautettu kylä, mert különféle hangulatokat, stílusokat, időket idéz meg, de mindenképpen érdemes rászánni az időt, mert olyan múltat fedezhetünk fel benne, amelyek egyidősek Kodály első gyűjtéseivel, valamint Kivimäki játékát, amelyből ugyan hiányzik mondjuk Kimmo Pohjonen zabolázatlan zsenije, de cserébe élvezhetjük a kötetlen kísérletezés eredményezte szabadságot, a játékstílusok kipróbálása okozta változatosságot.

 

Kinek ajánlom: a finn zene és a harmonika kedvelőinek.

2015-ben megjelent album (Kintihjarvi Records)

Anne-Mari Kivimäki facebook oldala: http://www.annemarikivimaki.fi/suistamo_en.html