Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. Nemcsak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szóló turnék is – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

Csík Zenekar: Koncertfilm (DVD)

 

Úgy gondolom, mindenképpen tiszteletre méltó az a kitartás, aminek köszönhetően a Csík Zenekar megmaradt a népzenénél, dacára annak a sikernek, amit évekkel korábban a feldolgozásokkal elértek. Elmehettek volna abba az irányba, és a népszerű slágerek saját képükre történő formálásnak köszönhetően évekig teltházas koncerttermekben játszhattak volna. De nem így történt, megmaradtak a népzenénél – s milyen jól tették (a teltházas estek pedig így is megvannak). A jubileumi koncert DVD-n nemcsak azt nézhetjük/hallgathatjuk meg, hogy mi minden történt zeneileg a zenekarral az elmúlt huszonöt év alatt, hanem annak az egymásra találásnak is a tanúi lehetünk, ami a közönség és a muzsikusok között létrejött. No meg a kölcsönös szeretetnek, amelyre példaként azt a jelenetet említem, amikor Csík János elérzékenyülve hallgatta a nézőtéren felcsendülő éneket.

 

Bár egy pillanatig sem vitatható a népzene, a hagyományok fontossága a zenekar életében, ugyanilyen fontos, hogy mindig tudtak váratlant lépni – amire nem feltétlenül a Kispál feldolgozások a legjobb példák, hanem mondjuk a Ferenczi György társaságában előadott „Ez a vonat ha elindult, hadd menjen...” című nóta, mert a kezdése minden, csak nem jellegzetes népzenei, hanem inkább egy balladisztikusabb felfogású rockdal. Amely mégis megmarad Csík szerzeménynek, és a felismerhetőség alatt elsősorban nem Csík János vagy Majorosi Marianna énekét értem, inkább a hangszerelést, a zenei hangulatot.

 

Mindezek után talán furcsán hangzik, de ezen a koncerten legjobban azok a számok tetszettek, ahol vendégek gazdagították a produkciót. Elsőként Berecz Andrásra gondolok, meséje, és az abból kikerekedő közös éneklés bizonyítja a zenekar nyitottságát a váratlan, az újszerű megoldásokra. Aztán a „Csillag vagy fecske” című tétel, aminek az első felében a népzene, utána pedig az eredeti Kispál és a borz hangszerelés dominál – az meg tényleg csodálatos, ahogyan a Kispál csoport menet közben zökkenőmentesen csatlakozik a Csík Zenekarhoz. Azonban nem ez volt az este legjobb pillanata, legalábbis számomra a csúcspontot egyértelműen Presser Gábor felbukkanása okozta: az „És jött a doktor” zenei kavalkádja, ahogyan a népzenei elemek keverednek az eredeti LGT dallamokkal, az igazi gyönyörűséget jelent. És itt villantották meg igazán a zenekar tagjai tehetségüket, mert olyan improvizációkat játszottak, úgy cifrázták, vitték el a saját zenei világukba, majd hozták vissza a motívumokat, hogy azt bizony leesett állal figyeltem.

 

Kinek ajánlom: a magyar népzene és persze a Csík Zenekar rajongóinak ez bizony kötelező darab.

2015-ben megjelent lemez (Fonó).

Bővebben az együttes weboldalán: http://csikband.hu/

 

 

 

Lotus Wight’s: Ode to the banjo (CD)

 

Nagyon sok hangszer létezik a világon, amit jószerivel csak az olyan szakemberek ismernek, akik életüket ezen instrumentumok kutatásával töltik. Aztán van pár olyan zeneszerszám, amelyekről nagyjából mindenki tudja, honan származnak és milyen a hangjuk, de csak elvétve találkozunk velük, lévén a rádiós slágereket általában nem ezekre komponálják. Gondolok itt például az ukulelére, a pánsípra vagy mondjuk a bendzsóra – ami egyébként annyira jellegzetes amerikai hangszer, amennyire a mogyorókrém vagy a hot dog jellegzetesen amerikai ennivaló.

 

Ennek a hangszernek mestere Lotus Wight (ez egyébként Sam Allison művészneve), aki Sheesham & Lotus & ‘Son nevű formációban ragtime muzsikát játszik, de ezen a szólólemezén egy másik, bluesosabb arcát mutatja meg nekünk. Valamint a költői énjét, hiszen a saját kiadásban megjelent album belsejében egy ódát olvashatunk kedvenc hangszeréről, ami úgymond megágyaz a zenének. Többszöri meghallgatás után még mindig meglepődöm, mennyire változatos zenéket sikerült eljátszania, és nemcsak arra gondolok, hogy az instrumentális szerzemények mellett pár dalban énekel, hanem a hangulatokra is.

 

 

Véleményem szerint nincs gyenge produktum az egymás után sorakozó tizenhárom szerzemény között, de persze ezúttal is van pár, amelyik a többinél jobban tetszik. Elsőként említem „Blue Goose”-t az öntudatos kezdése miatt, aztán a „Skillet”, amely nem csupán Lotus Wight hangja, hanem az általa megalkotott contrabass harmoniphoneum érdekes hangzása miatt is különleges (lásd fotó). Mondjuk ezt simán übereli a „Roustabout”, amelyben afrikai kalimba szolgáltatja a kíséretet Wight énekéhez – nagyon fura, mintha a kenyérfák árnyékába telepítették volna a Mississippi delta blues énekesét.

 

Az Ode to the banjo című album igazi múltidézés, hol táncparkettek közelében sertepertélünk, hol a magunk örömére hajdanvolt farmok tornácán üldögélünk bendzsót pengetve, felidézve az afrikai, az ír és a skót gyökereket. Mindez pormentesen, kortárs zeneként szólal meg, amit csak fokoz Wight énekhangja, s megkoronáz tehetsége, elvégre egyedül játszik minden hangszeren.

 

Kinek ajánlom: akik vonzódnak az amerikai dél zenei múltjához, vagy egyszerűen csak szeretik a bendzsó hangját.

2015-ben megjelent album (szerzői kiadás).

A kiadó weboldala: http://lotuswight.com/

 

 

 

Guide to World Music in Serbia (CD)

 

Minden túlzás nélkül, ez a kiadvány volt a legimpozánsabb, a leginformatívabb, a nyomatott szöveg és kép nyújtotta lehetőségeket legjobban kihasználó könyvecske, amit a 15. Womexen láttam. Akit érdekel, itt megnézheti, hogy mire csodálkoztam rá ennyire. Ami a legszebb az egészben, hogy nem az állam áll a kiadás mögött, hanem a World Music Association of Serbia nevű szervezet. Egy biztos: ennél alaposabban nehéz lenne bemutatni a kortárs Szerbiában élő, világzenét játszó előadókat és együtteseket, és mintegy mellékesen megemlíteni párat az ország hagyományaiból (népszokások, ételek, tárgyak, stb.).

 

Elsőre persze az olyan húzóneveken akadt meg a szemem, mint Lajkó Félix vagy Boban és Marko Marković Zenekara, de alaposabb nézelődés, akarom mondani hallgatózás után kiderült, mennyire gazdag a felhozatal, hiszen a hagyományos balkáni dallamok és hangszerek mellett felbukkan kelta és afrikai, népzene és jazz, valamint mindezek tetszőleges keveréke. A belgrádi Naked ethno-jazz együttes példul sikerrel ötvözi a jazz improvizációját a hagyomásos délszláv rézfúvósokkal. Természetesen errefelé sem ismeretlen a népzene és az elektronika vegyítése, mint ahogyan azt az Oganj együttes műveli. De érdekes volt a Serboplov társulat kólója, amit kicsit modernizált, urbanizált verzióban játszottak el.

 

Kis túlzással a dupla CD-n szereplő minden társulatot megemlíthetem, mert gyenge produkciót nem hallottam – az persze más kérdés, hogy a jazzes-elektronikus muzsikák ezúttal nem nyerték el tetszésemet. Viszont még így is bőven volt mire rácsodálkoznom, és újabb címekkel bővült a később több időt igénylő előadók listája (Vrelo, Zorule, Trio Balkan Strings, Dharma stb.).

 

Kinek ajánlom: akik szeretnének átfogó képet kapni Szerbia kortárs világzenéjéről, új hangokat felfedezni.

2015-ben megjelent album (WMAS Records).

Az együttes weboldala: http://www.worldmusic.org.rs/english.html