Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. Nem csak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szóló turnék is – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

Aziza Brahim: Abbar el Hamada (CD)

 

Bár tavaly már második alkalommal lépett fel a Müpában a Nyugat-szaharai énekesnő, nekem ez volt az első találkozásom vele. A Womexes koncert kellemes meglepetésnek bizonyult, nemcsak gyönyörű hangjának, hanem a zene változatosságának köszönhetően is. Az ugyanis jóval sokrétűbbnek bizonyult, mint amire előzetesen (a Tinariwen alapján) számítottam – ami egyébként érthető, hiszen Brahim már egy másik, a menekülttáborokban született generáció tagja. Aziza Brahim lemezén érezhetően jelen van szülőföldje, a saharawi kultúra, aztán a déli szomszédok, Mali és Szenegál hatása, valamint az északra elterülő Mediterráneum zenéje, és persze a sivatagi blues – de nála ez a sokféle összetevő kerek egésszé formálódik. Ráadásként még ott vannak a szövegek. A jelenleg Barcelonában élő énekesnő érezhetően nem tudja, nem akarja szétválasztani saját élményeit és népe sorsát, kultúráját. Zenéje átvezet bennünket határokon, reményt ad, miközben a jelenlegi állapotok miatt kesereg és tiltakozik.

 

Az Abbar el Hamada albumról sem könnyű feladat bármit kiemelni, mert egységes színvonalú, minőségi számokat tartalmaz. Úgy gondolom, 2016-ban már felesleges a keverést vagy a megszólalást dicsérni, mert ezen a szinten ez már alapelvárás, amihez Chris Eckman neve csak plusz garanciát jelenet. A korábban említett saharawi örökség talán a „Calles de Dajla” című szerzeményben érvényesül a legjobban, nem véletlenül erre készült videóklip. Az első gitárhangok (és persze a későbbiek is) annyira megidézik a Tinariwent, amennyire csak lehet, Brahim erőlködés nélkül hozza a velük azonosított sivatagi blues/rock hangulatot. Muszáj megemlíteni a lemezzáró „Los Muros” (Falak) számot, részben a szövege miatt, részben pedig a lírai gitárjátéknak köszönhetően – benne van mindaz a fájdalom, amit az otthontalanság, a hazatérés esélytelensége miatt érez Aziza Brahim. A felsorolásból nem maradhat ki a Sengane Ngom és Alex Tobias alkotta ritmusszekció, kivált a balladaszerű „Mani”-ban villantják meg tehetségüket.

 

A szövegek, a mondanivaló többszöri hangsúlyozásával nem azt állítom, hogy mindazok számára értelmezhetetlen a lemez, akik nem tudnak angolul vagy spanyolul, mert a zene és az ének kettőse önmagában is megállja a helyét.

 

Kinek ajánlom: a sivatagi blues kedvelőinek.

2016-ben megjelent lemez (Glitterbeat).

Bővebben az énekes weboldalán: http://www.azizabrahim.com/

 

 

 

Moussu T e lei Jovents: Artemis (CD)

 

Ezt a formációt hat francia zenész alkotja, akiknek megtetszett az a zenei pezsgés, ami a múlt század első harmadának végén Marseille városát jellemezte. Zenei világukra egyaránt hatott a sanzon, a blues, a jazz és nagyjából minden, ami akkoriban hallható volt a környéken (még az opera is). Ha mindez nem lenne elegendő a különlegességhez, akkor tegyük még hozzá, hogy az énekes (Tatou) időnként okszitán nyelven énekel. A produkció franciásan könnyed, tele élettel, energiával – határozottan mozgásra készteti a hallgató lábát.

 

A lemez múzsája a görög Artemisz, aki a vadászat, a hold, a nők és a gyerekek istennőjeként ismerünk – a jelek szerint kellő ihletet adott az együttesnek, akik egy sokszínű albumot készítettek. Legfeltűnőbb a blues jegyek jelenléte, gondolok itt például a „Lei rainards” című számra, amelyben a gitár úgy szól, mintha a Mississippi deltában járnánk, nem pedig a francia tengerparton. De ugyanilyen meglepetés a következő tétel (Le Bateau) szamba ritmusa: ezúttal Dél-Amerikába utazunk el.

 

Mondjuk ez nem meglepő, hiszen rögtön az első (és szerintem legjobb) számban (Embarcatz) egy zenei felfedező útra invitálják a hallgatót, melynek során felkeresnek minden kikötőt. Ennek a gondolatnak a jegyében fogant a záró szerzemény, amelyben dalukat egy olyan hajóhoz hasonlítják, ami eltűnik a lemenő nap fényében a horizonton. Úgy gondolom ezt a célt, vagyis a zenei kalandozást teljes mértékben teljesítették az okszitánok, érdemes lesz legközelebb is velük tartani.

 

Kinek ajánlom: életvidám zene a napsütötte tengerpartról, minden sanzon és egyéb francia muzsikát kedvelő számára ajánlott.

2013-ben megjelent album (Manivette).

Az együttes Facebook oldala: https://www.facebook.com/pages/Moussu-T-e-lei-Jovents/

 

 

 

Flamundo! 5 (CD)

 

Újabb válogatáslemez, amely nem egy kiadóhoz köthető, hanem kormányzati támogatással működő intézet gondozásában jelent meg, azzal a határozott céllal, hogy a flamand előadókat, együtteseket népszerűsítse világszerte. Úgy tűnik, ott ezt fontosnak tartják, és nem sajnálják rá sem a pénzt, sem az energiát. Azt meg már csak suttogva merem leírni, hogy a válogatás összeállításakor csak egyetlen szempontot vettek figyelembe: minőségi produkciókat kerestek. Ennek köszönhetően nem csupán változatos albumot állítottak össze, hanem olyan zenéket mutattak be, melyek többsége valami újat próbál létrehozni.

 

Erre remek példa a második tétel (Mamy Kanouté – Saya Mandi), amelyben az afrikai ének és dallamokat vonósokkal egészítik ki, amitől az egész kicsit filmzeneszerűvé válik. Hasonlóképpen bizarr a MANdolinMAN kvartett zenéje (Rumba del Raval), mert mandolinon játszanak latin muzsikát. Egyetlen ismerőst fedeztem fel a számlistában: Melike Tarhanról korábban már írtam, ezúttal szólóprodukcióban mutatja meg, miként képzeli el a keleti és a nyugati zene összeházasítását. A végeredmény egy elszállós-jazzes szám lett – amely meglepően működőképesnek bizonyult, egyik fél sem magasodik a másik fölé, de mégis érezhetően jelen van.

 

Kinek ajánlom: a kortárs flamand világzene iránt érdeklődőknek, sok jazz és afrikai, keleti hatással.

A 2014-esWomexre megjelent válogatásalbum.

Bővebben a kiadó honlapján: http://www.flandersmusic.be/