Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demók és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. Nemcsak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szóló turnék is – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

Muzykanci: 2015 (CD)

 

A 2015-ös Womex koncertek egyik meglepetése az általam előre be nem tervezett Muzykanci koncert volt. A lengyel zenekar hagyományos népzenét játszott, pókháló és por nélkül – viszont aktív párbeszéddel, illetve a közönség bevonásával (taps és ének formájában), amit remekül kiegészített a profi muzsikusok játéka. Különösen Joanna Słowińska színpadi jelenléte tetszett, nálam ő volt a produkció szíve-lelke, aki hozzáadta azt a pluszt az előadáshoz, amitől az tényleg több lett, mint mondjuk egy szerda esti táncház.

 

Az élő fellépés mellé magukkal hozták ezt a lemezt, amelyet ugyan nem tudok hová helyezni a diszkográfiájukban (aszerint ugyanis nincs ilyen, de ez mégsem válogatásalbum, mert ezek a számok nem szerepelnek a korábbi korongokon – legalábbis én nem találtam), ellenben alapos betekintést nyújtanak abba a zenei határokon átívelő világba, amelyben a Muzykanci otthonosan érzi magát. Cseppet sem meglepő módon a lengyel népzene dominál, viszont színesíti a képet, hogy a „My Poor Hapless Horse” című szerzeményben magyar motívumokat fedezek fel, legalábbis nagyon ismerős, amit itt hallok, részben a tekerőlantnak köszönhetően – és nem ez az egyetlen kikacsintás a szomszéd népek hagyományaira. Hangulatát tekintve kifejezetten változatos ez a gyűjtemény, a vidámabb tételeket gyakorta szomorúak követik, a hegedű „sírása” pedig már-már az elviselhetőség határáig fokozza a szerelmi bánatot.

 

Kedvenceim közé tartozik a nyitó „Cricot March”, ahol a fúvós hangszerek, kiegészítve a hegedűvel-harmonikával egyszerre idézik fel a katonai indulók és a hajdanvolt falusi esküvők hangulatát. A sorban következő nótát (Guelder-Rose Bridge, do not Bend!) nem azért szeretem, mert szomorú, hanem mert itt derül ki első ízben, mennyire tiszta és erőteljes Joanna Słowińska hangja.

 

Kinek ajánlom: a lengyel népzene kedvelőinek, illetve mindazoknak, akik szeretik a hagyományokat egyszerre megőrző és továbbgondoló együtteseket.

2015-ben megjelent album

Bővebben az együttes weboldalán: http://www.slowinska.art.pl/muzykanci--muzykanci-band.html

 

 

 

Music from Japan – Womex 2015 (CD)

 

Mivel látens Japán-rajongónak tartom magam, egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy az ázsiai zenét tartalmazó korongok közül ez volt az egyik, amelyre leginkább kíváncsi voltam. Egy biztos, nem lettem sokkal okosabb azt illetően, hogy mi a fő profilja a Bamboo Co., Ltd-nek, lévén a tízszámos válogatásalbumon a blues-rocktól a hagyományos bambuszfuvolán előadott zenéig tényleg sokféle stílus szerepel.

 

Az album számomra egyik legjobban tetsző felvétele a Shakupellers 3 formációhoz köthető, akik hegedűn, gitáron és sakuhacsin (japán bambuszfuvola) játszanak, és egyszerre idézik meg a hagyománytisztelő és mégis modern Japánt. Legalább ennyire megszerettem a TheSyamisenist (The Shamisenist) triót, akik első látásra leginkább egy hangszertévesztett metalcsoportnak tűnnek, hiszen kettejüknek gitár helyett samiszen (háromhúros nyárslant) lóg a nyakában, míg harmadik társuk a dobokat püföli. Egy biztos, nem a klasszikus népi motívumokra építkeznek, inkább rock-metal alapokra. Őket élőben kéne egyszer megnéznem, mert amit a samiszenből kicsiholnak, az valami bámulatos, a „Battler’s High” című nóta pedig tényleg jó – ezért került videóként a lemezajánlóm végére. A kellemes meglepetések közé tartozik még a DuelJewel, mert álmomban sem gondoltam, hogy ilyen társaságban felbukkan egy visual kei banda, márpedig ők évek óta ebben a stílusban játszanak.

 

Az album többi részét főként a jazzes vonal felől érkezők uralják, és bármennyit is hallgatom, ezzel a stílussal valamiért nem tudok megbarátkozni, így csak azt tudom javasolni, hogy aki efféle muzsikára vágyik, az füleljen bele Mamiko Taira, a Tre farger, a New York Standards Quartet vagy a Sakura Band lemezeibe.

 

Kinek ajánlom: nagyon széles a skála, hiszen többféle jazz, rock, visual kei és népzene hallható a lemezen.

A Music from Japan – Womex 2015 című album a Bamboo Co., Ltd felvételeiből válogat.

Bővebben az kiadó japán nyelvű weboldalán: http://zipangu.com/bamboo.html

 

 

 

Faris: Mississippi To Sahara (CD)

 

Talán nem hangzik nagyképűségnek, de ez a korong véletlenül került a rovatba. Eredetileg Aziza Brahim jövőre megjelenő lemezének most közzétett dalát hallgattam, és kíváncsiságból rákattintottam Faris egyik videójára – ettől kezdve nem volt megállás, tudtam, hogy ezt az albumot meg kell hallgatnom.

 

A tuareg-olasz szülőknek köszönhetően Faris Amine egyszerre van otthon a tuareg és a nyugati kultúrában, amit tovább színesít az Egyesült Államokban eltöltött időszak, amelynek köszönhetően felfedezte a bluest és Jimi Hendrixet. A Mississippi To Sahara lemezén Faris nem csinál mást, csak eljátszik tíz, mára klasszikusnak számító, a Mississippi deltavidékről származó bluest. Na de hogyan! – és ez itt a lényeg. Ahogyan azt a jazz örökzöldeknél szokásos, mindegyiket a saját képére, stílusára dolgozta át, és újfent rácsodálkozom arra, mennyire hasonlít egymásra az amerikai és a sivatagi blues. Miközben Faris tiszteleg az olyan példaképei előtt, mint Son House vagy Muddy Waters, elképesztő tehetségről tesz bizonyságot. Nemcsak azzal, hogy háromféle gitárt használ, hanem a játékában meglévő érzékenység, ahogyan visszaadja, de közben mégis lágyítja az eredeti hangulatokat. Valaki azt írta a lemez kapcsán, hogy ott van benne a sivatag – ezzel teljes mértékben egyetértek, mert itt nem a Mississippi hömpölygése rejtezik a hangok mögött, hanem a homok „hengergése”, a tevék baktatása, a végtelenség, meg persze a száműzetés okozta szomorúság. Annak eldöntésére egyébként, hogy mit művel az eredetivel, legjobb, ha egymás után meghallgatjuk az eredeti számot, majd Faris verzióját. Cikkem végén ezért szerepel két videó egymás alatt – tényleg bámulatos, amit művel.

 

A kiadó szerint három nap alatt rögzítették a számokat, ami egyetlen dolgot jelent: Faris Amine nagyon tud, mondhatni vérében van mindkét zene, a blues és annak sivatagi változata, az assouf is, így csak el kell játszania mindazt, ami a fejében van. Csatlakozom azok táborához, akik nagyon várják a saját szerzeményekkel teli következő korongot.

 

Kinek ajánlom: Akik szeretik a deltavidéki bluest, a tuareg zenét és a gitárt.

2015-ben megjelent album.

Bővebben Faris Facebook oldalán: https://www.facebook.com/farismississippitosahara/?fref=nf