Főkép

Egy nevet alkotó betűk éppúgy értelmesen újrarendezhetők, mint ahogyan a zenei hangok ritmusos kombinációi is eddig még sosem hallott dallamokat teremthetnek. És éppen ahogyan az írás tükrözi az író személyiségét, úgy a sajátosan elrendezett és ritmizált hangokban, ha elég jellemző módon megformáltak, egyből meghatározhatóvá válik az előadó. Paul Bley azon kevés zongoristák egyike, akinek a játéka annyira magán hordozza lelke dinamikáját, a bölcs, de az életet mégis tragikusan megélő ember mélységeit, hogy muzsikája azonnal felismerhető. Zenéje tele van a fényre és melegségre nyitott sötétség pátoszával, amely önmagába fordulván gyűri le a saját bájait, hogy mintegy vadul forgó örvényben rendezze el a hangokat. Egy ilyen, többnyire improvizatív szóló zongoraestjének a felvétele jelent meg most az ECM gondozásában, Oslóból, 2008 augusztusából.

 

A főként a hatvanas évek „free jazz” mozgalmának egyik meghatározó alakjaként ismert amerikai muzsikus életének nyolcvankettedik évében örömmel hallgathatja hat évvel ezelőtti koncertjét, amely késői korszakának minden karakteres jegyét magán hordozza. Egészen halk, de erőteljes a játéka, amelynek zenei feszültsége leginkább a visszafogott vadság dinamikájával és tágas zenei terek megteremtésével fokozódik. Nem építkezik és gondolkozik hatalmas ívekben, nem utánoz, hanem állandóan rögtönöz. A középtempójú, az éppen valamilyen követhető körré formálódó muzsikát hirtelen töri meg egy egészen váratlan hangnemű és tempójú futam, hogy a majdnem kialakult mederbe visszatérvén azt egy helyütt a véget nem érni akaró akkordfordítások, egy másik helyütt pedig megint egy váratlanul formálódó basszusszólam változtassa valami mássá. Mégis, Bley mindvégig képes saját személyiségén keresztül mindezt a hömpölygést összetartani, és úgy reprezentálni a zenét, mint egy animált avantgard festményt.

 

 

De a zongora húrjait a hangszer kalapácsain túl a kezével is időnként megütő mester visszafogottabbá válik a program közepétől, és szentimentális hangszíneken játszik, mindazonáltal továbbra is súlyosan. Zongorázása nem egy könnyed affér, nem szórakoztatni akar, hanem alkotni. A legnagyobb formátumú művészekre jellemző kényszeres, de nem kényszeredett alkotásról van szó, amelynek az is része a feltehetően szerkesztett (?) programidejű korongon (57 perc), hogy már a koncert ráadásában egy Sonny Rollins örökzöldet is előadjon: a „Pent-Up House” című szerzeményt. Mindig nagyon izgalmas meghallgatni, hogy a free jazz játékosok hogyan adnak elő egy standardet, hogyan játszanak megírt körökre. Amitől igazán kiemelkedővé válik egy-egy ilyen kísérlet az az, ha úgy marad minimális a kontraszt az improvizatív darabok és a megírt témára előadott rögtönzés között, hogy zökkenőmentes az átmenet, és az utóbbi az előbbi részeként értelmezhető. Kíváncsiak, hogy Bley ezt hogyan oldja meg?

 

Nyílt titok, de azért mégis a legcélszerűbb meghallgatni, hogy vajon egyetértenek-e velem.

 

Előadó:

Paul Bley – zongora

 

A lemezen elhangzó szerzemények:

1. Far North

2. Way Down South Suite

3. Flame

4. Longer

5. Pent-Up House