Zodiac: A Hiding Place (CD)

Amikor megalakul egy új banda, a név még nem fontos, legalábbis az együttes tagjain, néhány haveron, meg pár családtagon kívül senkit sem izgat fel túlságosan. Idővel, ha a banda elég jó, és eljutnak egy kiadóhoz, akkor azért csak visszaüt, hogy mennyire is jól választották meg a nevüket – mert nem árt, ha sugall valamit, s ha nagyon gyengén is, de nagyjából be tudjuk lőni, mire kell számítanunk (az Iron Maiden-től nyilván senki sem nyávogós soft rockot várt anno), és úgy érzem, ezt a részét a dolgoknak a Zodiac igencsak jól teljesítette. Legalábbis amikor megláttam a nevüket a Napalm listáján, valami ellenállhatatlan vágy támadt bennem, hogy a YouTube segítségével kiderítsem, miről is van szó: mert valamilyen különlegességet, magába szippantást, zenében való elmerülést ígért a nevük. És szerencsére nem kellett csalódnom.

 

De mi is tetszett bennük? Konkrétan a „Downtown” klipjébe botlottam bele (ami egyben az albumnyitány is), és a videó felvezető képei ugyan még csak valami furcsa várakozásfélét keltettek, de ahogy megszólalt a gitár kicsit hipnotikus hangja, és bekapcsolódott hozzá az ének, az valami egészen furcsa érzést váltott ki belőlem.

 

Már maga a klip is kicsit a ’70-es évekbe kalauzol el minket, de a zenén is érezhető ez a rock szempontjából klasszikus korszak. A riffek és a dob különös játéka azonnal magával tudott ragadni, erre pedig tökéletesen épül rá Nick hangja, amit épp csak egy kevés választ el a teljes jellegtelenségtől (de mint tudjuk, ez a vékonyka határvonal más művészetben is csodákra képes). Na meg a fő téma újra és újra felbukkanása után azt hinnénk, hogy ezt igazából már nem lehet tovább fokozni. És akkor jött a gitárszóló. Ó, Istenem, hogy az milyen csodálatos… ahogy sikít benne a gitár, ahogy az egész zenét megbolondítják egy kis progresszív játszadozással… erre egyszerűen nem találok szavakat.

 

 

Ezek után pedig már csak az volt a nagy kérdés, hogy az album egésze is ilyen szintű lesz-e, vagy mindössze egy jó dalt sikerült összehozniuk. Nos, hadd mondjam azt, hogy maga az album olyan színvonalat, olyan többrétűséget és zenei mélységeket képvisel, hogy előállt az az eset, amitől a főszerkesztőnk ősz hajszálai hirtelen elkezdenek szaporodni: egyszerűen hallgattam, hallgattam, és nem tudtam összehozni egy értelmes írást határidőre, mert képtelen voltam arra koncentrálni, hogy mit is kellene róla írnom. Bármikor, amikor csak eszembe jutott a banda, rögtön betöltötte a fejemet a hipnotikus zenéjük. Egyszerűen nem tudtam onnan kiverni, mint ahogy még most is csak nagy erőfeszítések árán sikerül mellette valami értelmes gondolatfoszlányokhoz jutnom.

 

Mert például itt van a rendkívül lassú „Believer”, ami már-már erővel lett ennyire lassú, de valahogy még ezzel a tempóval is tökéletesen jut el a hallgatóhoz az a különös keveréke a klasszikus és pszichedelikus rocknak, ami rögtön kirántja a hétköznapok rohanásából, és a feje búbjáig elmeríti a hangszórókból áradó fül-drogba.

 

A „legnagyobb bajom” mégsem ezzel a számmal, hanem a „Free”-vel akadt. Persze a baj megint csak pozitívan értendő, hiszen egyszerűen nem bírtam (és nem bírok a mai napig sem) betelni vele. Talán az első pár akkord még annyira nem is különleges, bár már itt érezhető a laza, már-már jazz-es gitártémából, hogy a fiúkat valóban nem köti meg a műfaji határ. Ám az igazán rabul ejtő rész a felvezető téma után következik, hiszen a dal a „lazaságából” semmit sem veszít, miközben az ének is különös módon tesz hozzá ehhez az érzethez, és a refrén előtt elhangzó tartott vokál rögtön felhívja magára a figyelmünket. És itt el is érkeztünk a leginkább függőséget okozó részhez, a refrénhez. Az „I feel free, can`t you see?” szöveg alá csak pár hang szólal meg, de olyan mérnöki pontossággal, mégis fesztelenül, hogy a hallgató egyszerűen nem tud vele betelni. És ez párszor még megismétlődik, míg egy rövidebb, feszültebb felvezetés után következik a progresszív rockzene iskolapéldájának is mondható témázgatás, ami továbbra sincs agyonbonyolítva, de olyan érzékkel szól, hogy egyszerűen nem lehet rá nem odafigyelni.

 

Persze akadnak még itt más nyalánkságok is, mint például az „Underneath My Bed” dobszólós kezdése, az „I Wanna Know” első részének instrumentalitása, vagy a Neil Young feldolgozás, a „Cortez, the Killer” is. Ezeket az ember mindig csak egyesével tudja „értelmezni”, hosszasan újra és újrahallgatva egy-egy dalt, hogy minden egyes hangját és technikai megoldását kiélvezze.

 

Sokkal többet nem is tudnék mondani a Zodiac A Hiding Place című albumáról, hiszen ezt sokkal inkább élvezni és érezni kell, mint beszélni róla. Biztos vagyok benne, hogy aki szereti a progresszívabb, teljes odafigyelést igénylő rockzenét, annak tetszeni fog az album. De arra mindig figyeljetek oda, hogy háttérzeneként ezt sosem fogjátok tudni „hasznosítani”!

 

A zenekar tagjai:

Nick van Delft – gitár, ének

Stephan Gall – gitár

Ruben Claro – basszusgitár

Janosch Rathmer – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Downtown

2. Free

3. Underneath My Bed

4. Leave Me Blind

5. Moonshine

6. Believer

7. I Wanna Know Part 1

8. I Wanna Know Part 2

9. Cortez, the Killer (Neil Young Cover)

 

Diszkográfia:

A Bit of Devil (2012)

A Hiding Place (2013)