Főkép

Régóta nem hallgatok már meg „mindenféle metalt”. Lázadó korszakomból fennmaradt néhány zenekar, és ugyan időnként csapódik is hozzájuk pár (aminek a nagy részéről itt írok is valamit), de már úgy érzem, kialakult az ízlésem, és a régen oly nagyon szeretett metal mindenféle fajtája közül egyre kevesebb ragad meg bennem valamit. Sajnos a lemezek nagy részét már végig sem bírom hallgatni, jobb esetben is bepakolok egy-egy dalt a vegyes mappámba, hogy amikor végképp nem tudom, mit is hallgassak, akkor ömlesztve áramoljanak a dalok. És ez alól a power metal sem kivétel, sőt inkább legnagyobb elszenvedője ennek a másfelé fordulásnak.

A kapcsolatom az Orden Ogan idei (egyébként frissen, október 26-án kijött) lemezével először szintén úgy indult, hogy a nagyon elkapott „Things We Beleive In” című daluk miatt megéri végighallgatni (vagy legalábbis megpróbálni végighallgatni) a lemezt, aztán maximum ez az egy dal megy a vegyes mappába, a többi meg a kukába. És azért ehhez jócskán hozzájárult a klip is: engem az efféle posztapokaliptikus dolgok valahogy mindig megfognak, és ez a páncélzat is valamilyen különös okból kifolyólag a szívem csücske. Aztán még jött ez a rengeteg különféle stílusú ember ebben a végítélet utáni, hóval borított, túlélésért küzdő világban, rengetegen meghalnak, majd jön valaki, aki reményt ad nekik, feltámasztja őket, aztán együtt vonulnak valami új felé, miközben a zenekar kőkeményen tolja neki, hóval borítva.


Egyszóval megfogott a klip is, meg a szám is a kórusszerűen felénekelt refrénekkel, a fülbemászó dallammal, és az összetettségével, amitől az egész valóban emelkedett, idealista és tényleg nagyon ütős lett. Na, rögtön fogtam is a lemezt, hadd szóljon. Ha eddig cinikus is voltam, az instrumentális intro, a „The Frozen Few” tökéletesen felszabadított: olyan tisztán szól az elején a magányos gitár, amihez szépen lassan mindenki bekapcsolódik, miközben a csodaszép jégkristályra emlékeztető dallamvilág egy pillanatra sem reped meg. És itt már el is kezdődik a kihalt, eljegesedett világot bemutató koncepció kibontása, ami aztán végigkíséri az egész albumot. A csapatra jellemző, hogy az ének általában kórusban szól és csak néhány mondat erejéig szakad fel egy torokból. Ez pedig tényleg olyan emelkedetté teszi az albumot, amit máshol csak ritkán hallhatunk.

Az egyik legjobb, a zenekart legtisztábban jellemző, legsallangmentesebb szerzemény a „Till the Stars Cry Out”, ami kemény, igazán pörgős zúzásával rögtön a székbe szegez minket, miközben ezt a tempót csak egy rész erejéig lassítják le, addig viszont a kórus és a szóló vokál váltogatásával díszítik még tovább ezt az ízig-vérig power metal dalt.

De az ilyen erőteljes szerzemények közé néha egy-egy lassabb, nyugalmasabb dal is bekerül, mint például a „The Ice Kings”, aminek az elején a zongora lágy hangja megint a gyönyörű hóval borított, mozdulatlan tájat juttatja eszünkbe, és ahogy lassan a gitárok, dobok és ének is bekapcsolódnak, az egész kicsit megváltozik, mégis ugyanazt a szépséget árasztja magából. Persze azért megijedni nem kell, vannak itt igazán pörgős, basszussal teli dalok is, mint amilyen a „Dying Paradise”, amiben az emelkedettség kicsit átadja helyét a tempónak és a telt hangzásnak, de szerkezetileg ez is nagyon el lett találva a váltásokkal. És aztán itt van az utolsó előtti dal, az „Angels War”, amiben olyan erőteljes váltások jelennek meg, amik felrázzák az embert: a zene lágyból kőkeményre vált, az egész zenekart megszólaltató hangzás hirtelen csak egy-két szólamra szűkül. Egyszóval jelentkezik benne az album teljes hangzásvilága, méghozzá úgy, hogy a hallgató sosem tudja, mire is számíthat.

Mivel koncepcióalbumról beszélünk, így egy egészen különleges megoldást is bele tudott vinni a zenekar a lemez szerkezetébe: nem nagy, össznépi, emelkedett, katartikus, zúzós zárást használnak, hanem az utolsó dal, amely egyben az egész lezárása egy lassú, inkább levezető, megnyugtató szerzemény, a „Take This Light”, amivel valóban inkább útra bocsátanak bennünket a fénnyel a kezünkben, mintsem kemény tombolásra biztatnak.

A csapatot egyébként általában a power-folk-progresszív metal háromszögébe szokták besorolni, de érzésem szerint a To The End igencsak nélkülözi a folkot, és a progresszív is csak az album második felében jelenik meg erőteljesebben. Ezek helyett most inkább a melodikus került előtérbe a power mellett, de olyan nagyszerűen írták meg a dalokat, hogy egy pillanatig sem lehet panaszunk.

Röviden szólva az észak-rajna-vesztfáliai Orden Ogan idei albuma, a To The End kitűnő, a power metal legjobb hagyományait felmutató, változatos, izgalmas és nagyszerű koncepcióalbum, a világ vége utáni hófödte világot jellemző hangulat tökéletes megragadásával!

Az együttes tagjai:
Seeb – gitár, ének
Tobi – gitár
Nils – billentyű, ének
Lars – basszusgitár
Ghnu – dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Frozen Few
2. To The End
3. Things We Beleive In
4. Land of the Dead
5. The Ice Kings
6. Till The Stars Cry Out
7. This World of Ice
8. Dying Paradise
9. Mystic Symphony
10. Angels War
11. Take This Light

Diszkográfia:
Testimonium A.D. (2004)
Vale (2008)
Easton Hope (2010)
To the End (2012)