Iron Maiden: Iron Maiden (CD)

Iron Maiden. Egy név, amelyet mindenki ismer. Van, aki szereti őket és van, aki nem. De ha bárki meghallja ezt a nevet, rögtön be tudja lőni, hogy miről is van szó: metalról. Pontosabban heavy metalról, azon belül is az egyik leghíresebb és legmeghatározóbb bandáról a műfaj történetében.
 
Persze nem volt ez mindig így. Senki sem úgy születik, hogy már híres, mindenkinek végig kell járnia a maga útját. Így volt ez napjaink (és persze az elmúlt több mint 30 év) egyik legnagyobb brit heavy metal zenekarával, az Iron Maidennel is. 1975-ös megalakulásuk után 5 évig váratott magára az első albumuk megjelenése, de Steve Harris, a csapat megalapítója és fő zeneszerzője tudta, hogy mit akar, s ezt végül el is érte. Így aztán 1980-ban, számos tagcsere és más nehézségek után a brit banda eljutott az első stúdióalbum kiadásához, amely az Iron Maiden címet viselte.
 
Gondoljunk csak bele: megjelenik egy új, kezdő heavy metal banda. Hogyan lesz belőlük pár évvel később világhírű, szinte mindenki számára ismert zenekar? Erre a kérdésre nagyszerű választ kapunk, amint betesszük a lejátszóba a debütáló albumot, és megszólalnak az első akkordok a hangszórókból: az első szám, a „Prowler” szinte kijelöli a banda útját az elkövetkező évtizedekre: visító, gyors ritmusú gitárszólók jellemzik a dalt, amelyek alá a basszus és dob adják azt az alapot, mely egy efféle szólisztikus zenéhez mindenképpen szükséges. És bár több banda is belebukott már abba, hogy a rendkívül profi zene mellé nem találtak jó énekest, az Iron Maiden nem tartozik ezek közé: Paul Di’Anno hangja remekül szól együtt Dave Murray és Dennis Stratton sikító gitárjával, amihez Harris basszusa telt hangzást biztosít, míg Clive Burr dobja remekül adja a többiek alá a ritmust.
 
De hallgassuk csak tovább az albumot. A következő szám a mai napig szívesen játszott, gitárszólókkal teletűzdelt „Sanctuary”, amely egy igazán gyors, szólisztikus, helyenként mégis megnyugvó track. Az ezt követő „Remember Tomorrow” viszont egy lassabb szám, ami mégis remekül illik a sorba: a gitárszólók lendületesek, dallamosak, a dob és a basszus a helyén van, az ének pedig enyhe melankóliát kölcsönöz a le-lelassuló dalnak.
 
Ezt követően a fiúk visszagyorsítanak és egyik személyes kedvencemet játsszák, a „Running Free”-t. Ez az a dal, amely látszólag kevésbé heavy metalos és nem bonyolult: egyszerű, ritmusos dobszólóval indít és a dallama sem túl epikus, szinte már diszkószámnak hangzik. Mégis, Harris és Di’Anno egy olyan érzést kaptak el a megírásakor, ami a „Running Free”-t igazi heavy metalos szabadságérzést nyújtó, stílusmeghatározó dallá változtatta. A számban szinte érezni a pick-up motorjának zakatolását, a whisky zamatát, és az LA-beli börtön mocskát, miközben szirénák visítanak.
 

A következő szám nem más, mint a „Phantom of the Opera”, amit, akárcsak az 1986-ban bemutatott világhírű musicalt, Gaston Leroux regénye ihletett. Sajnos ennek a dalnak épp ez lett a veszte: a legtöbben szívesebben hallgatják a köznapibb, egyszerűbben emészthetőbb musicalt, mint az Iron Maiden heavy metal balladáját. Pedig a „Phanton of the Opera” kiváló szám lett: az elején az ismétlődő gitárütemek remekül keltik fel az érdeklődést, később pedig az ének is tökéletesen illeszkedik a hangzásba. És persze a heavy metalra általában, de az Iron Maidenre különösen jellemző gitárszólók ebben a számban is roppant fontos szerepet játszanak. Éppen ezek azok a gitárszólók, amiket az ember ezektől a fiúktól vár: a kezdeti dallamból kóborolnak el a fenséges magasságokba, a két gitár pedig remekül adja egymásnak a stafétát, egyedi, mégis egységes hangzást adva a dalnak.
 
Az ezt követő, „Transylvania” című instrumentális szám is remekre sikeredett, bár a koncerteken nem túl gyakran játszották, hiszen ez egy kicsit elmerengősebb, nem annyira „odacsapós” szám lett. Szólisztikus, gyors ütemű, minden hangszerből a maximumot kihozó „őrület” ez a dal, de az ének és egy kis fájdalom azért hiányzik belőle. Viszont remekül vezeti fel a következő, „Strange World”című, lassabban kezdődő, szinte már progresszívbe hajló tracket. Ebben a dalban a zenekar ismét lelassul egy kicsit, megint a „Remember Tomorrow”-ból már ismert melankólia szállja meg az embert, de itt már nemcsak Di’Anno, hanem minden zenész átérzi ennek a furcsa, idegen világnak a hangulatát, és remekül tolmácsolják ezt a hallgatónak. A gitárból kicsalt, szinte harangszerű hangzás is ezt a melankóliát sugallja nekünk.
 
Persze egy Iron Maiden-album nem érhet véget egy efféle elmerengő trackkel, a bandának muszáj ismét gyorsítania. Ezt meg is teszik a „Charlotte, the harlot”, című dalban, amely egy örömlányról szól. A refrénben a gitár és az ének remekül szólaltatják meg ugyanazt az állandóan változó, szinte már törésszerű dallamot, ami felpörget minket. Az elmerengés ebben a számban is helyet kap, időnként szinte érezzük Charlotte összezuhanását, ám az állandó pörgésben ez csupán egy kevésbé jelentős részletnek tűnik.
 
Az album végére pedig az a szám került, ami nélkül a mai napig nincs Iron Maiden-koncert. Ez pedig nem más, mint maga az „Iron Maiden”. Ez a szám a brit banda egyik tökéletes remekműve: gyors ritmusú gitárszólók, szinte visító ének, a dob töredezettsége és a basszus zúgása jellemzik a dalt. Az „Iron Maiden” szerkezete totálisan őrült, szinte már kifordít minket magunkból. S bár a közepén mintha megnyugodna a dal, ez csak arra szolgál, hogy a zenészek újra eljátszhassák az elején alkalmazott „felépítést”: egyedül sikító gitár, majd pár ütem után bekapcsolódik a másik gitár is, kis idő múlva a basszus és a dob is megszólal, egészen addig, amíg Di’Anno helyenként felbukkanó éneke szinte tökéletessé nem teszi a tracket. Ez a dal már az albumon is zseniális, de a koncerteken aztán szinte már elviselhetetlenül, hm..., Iron Maiden.
 
És miután az utolsó akkordok is elhaltak, csak az jut eszünkbe: igen, a fiúk már akkor is megérdemelték a sikert, nagyon profi albummal tették széles körben ismertté a nevüket. Az utolsó hangok után persze rögtön kezdjük elölről az egész albumot. Vagy éppen a következőt helyezzük a lejátszóba.
 
Az együttes tagjai:
Paul Di`Anno – ének
Dave Murray – gitár
Dennis Stratton – gitár, háttérének
Steve Harris – basszus gitár, háttérének
Clive Burr – dobok
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Prowler
2. Sanctuary
3. Remember Tomorrow
4. Running Free
5. Phantom of the Opera
6. Transylvania
7. Strange World
8. Charlotte the Harlot
9. Iron Maiden
 
Diszkográfia:

Iron Maiden (1980)
Killers (1981)
The Number of the Beast (1982)
Piece of Mind (1983)
Powerslave (1984)
Live After Death (1985) koncert
Somewhere in Time (1986)
Seventh Son of a Seventh Son ˙(1988)
No Prayer for the Dying (1990)
Fear of the Dark (1992)
A Real Live One (1993) koncert
A Real Dead One (1993) koncert
The X Factor (1995)
Virtual XI (1998)
Brave New World (2000)
Rock in Rio (2002) koncert
Dance of Death (2003)
Death on the Road (2005) koncert
A Matter of Life and Death (2006)
Live After Death (2008) koncert DVD
Somewhere Back in Time (2008) válogatás
Flight 666 (2009) koncert
The Final Frontier (2010)
En Vivo (2012) koncert

Kapcsolódó írás:

Maiden Heaven: Tribute to Maiden (CD)