Főkép Amikor év elején felröppent a hír, miszerint a nagypapa új lemezt készít, egyszerre örültem és ódzkodtam. Elvégre idén már a 62. szülinapját ünneplő Ozzy le sem tagadhatná a korát, s korábbi önpusztító életvitele az utolsó korty alkoholig meglátszik rajta – csoda, hogy él. Oké, még saját lábán felmegy a színpadra, de rohangálást már senki ne várjon tőle. S ilyen állapotban ugyan mire lehet képes a stúdióban?

Meglátásom szerint Ozzy túljutott pályája csúcsán (jelenleg élő legendaként van közöttünk), ezért egy pillanatig sem reméltem tőle olyan alapvetéseket, mint amilyenekkel a nyolcvanas évek elején-közepén ajándékozott meg bennünket.
Az utolsó lemeze (Black Rain) kiemelkedő pillanatoktól mentes, de egyenletesen erős album volt, ezért amikor kiderült, a produceri teendőket ismét Kevin Churko látja el, valami hasonlóban reménykedtem.
 
S nem kellett csalódnom...
 
Ozzy hangja még mindig kilométerekről felismerhető, annyira jellegzetes. Természetesen nem nevezem az évtized hangjának ezt a hol smirglis, hol dallamos orgánumot, viszont tény, a metal muzsikához jól illik. Nem tudom ebben mekkora szerepe van a stúdiótechnikának, de a végeredmény nagyon ott van, miként a hangzásra sem lehet panasz.
 
A dalszerzésben főként Ozzy és Churko jeleskedett, de időnként más is közbeszólt, s ennek köszönhetően kellőképpen változatos lett az új album. Mondjuk a borítóval nem tudok mit kezdeni, a mai napig érthetetlen számomra, miért pont ezt a képet választották.
 
A nagy kérdés persze az volt, mennyire válik be az új gitáros, a Firewindből ismerős Guss G. Nos, a hallottak alapján tökéletesen, játéka felér az elődökével, s mindemellett kellőképpen egyéni, ráadásul csatlakozása biztosítja azt az energiát, ami nélkülözhetetlen bármiféle megújuláshoz, illetve szinten maradáshoz.
 
Összhatásában a Scream valahol Ozzy szólólemezei és a Black Sabbath korai évei között helyezkedik el, időnként olyan súlyt és komorságot áraszt, hogy csak lestem. Persze vannak könnyedebb tételek is (valamint ballada is természetesen), de éppen ettől nem fullad unalomba az egész.
 
Rögtön az első nóta (Let It Die) visszafogott erőtől duzzad, Ozzy hangját kicsit torzítva kapjuk, Tommy Clufetos dobos és Gus megmutatja, mire is képesek – muszáj bólogatni hallgatás közben.

„Let Me Hear You Scream” címen érkezik a folytatás, ez volt az előzetes kislemezdal, valamint a CSI: New York sorozat egyik epizódjának betétdala is. Lendületes (de nem gyors), szintén erőtől duzzadó opus, ahol Ozzy hangja a régi fényében tündököl. Ugyan nem ér fel a megasláger „No more Tears” dallamaival, de nem sokkal marad el. Mintha nem is egy nyugdíjas énekes, hanem egy lelkes pályakezdő kapaszkodna a mikrofonba.
 
A következő nóta (Soul Sucker) pedig megmutatja, miként kell a hallgatót belepréselni ülőalkalmatosságába, a gitárral és a ritmusszekcióval adagolt súlyosság formájában. Nagyon komoly, és persze Guss szólója is kellemes.
Nagyjából eddig tartott a „durvulás”, ez után lassulás és „puhulás” tapasztalható.
 
A „Life Won`t Wait” tulajdonképpen egy ballada, aminek hangulatát időnként megzavarják a helytelenül viselkedő hangszerek.
 
A „Diggin` Me Down” szintén andalgósan, akusztikus felvezetéssel kezdődik (emlékeim szerint a korai Metallica lemezeken voltak ilyen megoldások), majd némi sejtelmeskedés után elkapjuk a sziklaszilárd közepes tempót. Ettől függetlenül súlyos, és kicsit epikus szerzemény.
 
A következő, sorrendben hatodik szerzeményben Slash is közreműködött társszerzőként, és talán ennek következményeként, vagy csak mert dramaturgiailag jó megoldásnak tűnt, a„Crucify” sokkal lazább mindennél, amit előtte és utána műveltek az albumon.
 
A „Fearless” alatt a zenészek újra feszesebben játszanak, de az igazi súly hiányzik a nótából.
 
Itt az idő (Time) némi barátságos éneklésre, ezért Ozzy csendes dudorászásával megyünk tovább. Ez a kedélyes hangulat később is megmarad, ami ugyan időnként korábbi lemezeket idéz fel, de ettől függetlenül élvezetes.
 
Biztos lesznek, akiknek ez már kevés, nekik kedvez a „Want It More”, kicsit gyorsabb tempójával, és szigorúbb felfogásával, húzós gitárjával, amit csak némileg enyhít Adam Wakeman játéka (aki szerintem tényleg pluszt ad a bandának, nem csak a szokásos kötelező prüntyögést hozza, erre legjobb példa a nyitószám alatti ténykedése).
 
Szívem szerint az utolsó két számot lehagytam volna a lemezről, mivel az első sokadjára sem pendít meg bennem semmit, a második pedig véget ér, mire egyáltalán felfogná az ember, hogy mi is történik – ezért a meglepődött hallgató szinte magától nyúl az újraindító gombhoz.
 
A Scream egy erős Ozzy lemez, feledhető borítóval, igazán nagy sláger nélkül, izmos megszólalással, tehetséges kísérőmuzsikusokkal. Megérte rá várni, hiszen mindent figyelembe véve jól sikerült alkotás, ami ugyan nem tekinthető mérföldkőnek Ozzy életművében, de azért kellőképpen jól sikerült, így tetszeni fog a rajongóknak.
 
Az együttes tagjai:
Ozzy Osbourne – ének
Gus G. – gitár, billentyűs hangszerek
Tommy Clufetos – dob, ütőhangszerek
Rob „Blasko” Nicholson – basszusgitár
Adam Wakeman – billentyűs
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Let It Die
2. Let Me Hear You Scream
3. Soul Sucker
4. Life Won`t Wait
5. Diggin` Me Down
6. Crucify
7. Fearless
8. Time
9. Want It More
10. Latimer`s Mercy
11. I Love You All
 
Diszkográfia:
Blizzard Of Ozz (1980)
Diary Of A Madman (1981)
Speak Of The Devil (1982) - koncert
Bark At The Moon (1983)
The Ultimate Sin (1986)
Tribute (1987) – koncert
No Rest For The Wicked (1988)
Just Say Ozzy (1990) – koncert
No More Tears (1991)
Live And Loud (1993) – koncert
Ozzmosis (1995)
Down To Earth (2001)
Live At Budokan (2002) - koncert
Black Rain (2007)
Scream (2010)