FőképA legtöbben irtóznak a szupergroupoktól. Összeáll néhány zenész, akik valahol másutt már nevet szereztek maguknak.
A szakmai, technikai, hangszeres tudásukhoz kétség sem férhet. Megvannak a kialakult egyéniségek, karakterek is. Egy ilyen lánc csakis erős lehet, mert a leggyengébb szeme is böszme vastag.
 
Hát igen. Ez az elv. És ami mögötte van: a szupercsapatok üzleti mechanizmusa. A rajongótáborok egyesítése. A piacképesség biztosítása. Logikusan hangzik.
Tényleg, mi csúszhat félre egy olyan bandánál, ahol az énekes Sammy Hagar (ex-Van Halen), a basszusgitáros Michael Anthony (ex-Van Halen), a dobos Chad Smith (RHCP), a gitáros pedig Joe Satriani?
 
Egy ilyen csapatnál még az sem számít, hogy milyen nevet választ magának! Egy ilyen csapat mindenképpen sikeres lesz, hívják akár Ökörfaroknak, Hódprémnek, Darutollnak, vagy mondjuk Csirkelábnak!
Nos, elvileg így is van. Aztán jön a felismerés…
 
Sosem árt, ha egy lemez lendületes nyitódallal indul. Az „Avenida Revolution” nem ilyen. Vagy ilyen. Nem is tudom.
A Csirkeláb esetében ez tényleg lendületes dolog, de amúgy nem igazán. Szeretem az ilyen dalokat: a koncertek után, amikor lemegy a banda a színpadról, és halkan szólni kezd „valami”. Olyan kis…
 
A „Soap on a Rope” egészen érdekes. Nem azért, mert túl eredeti, éppen ellenkezőleg: olyan, mintha egy Zep revival dolog lenne, nevezetesen egy „Black Dog”-os (tudjátok: áá-áá-áá-áá-ááááá) utánérzés, amiben Plant helyett Sammy Hagar sikít.
Aztán van ebben némi Hendrixes wah-wah, meg némi Mötley Crüe-s verze, egy kis Slash-es húrtépés, és… annyi.
 
A „Sexy Little Thing” rockkocsmás dal. A texasiak biztos imádni fogják a roadhouse-okban, ahol esténként olcsóbb a sör, és ahol feszes farmeres, cowboy-kalapos, western csizmás csajok rázzák a line dance-t.
 
„Oh Yeah”. A címről a P. Mobil dala jutott eszembe: „…s mondá az úr, hogy ó, yeah”. Hát, ez nem olyan. A Mobil színtiszta hard rock, a Csirkeláb viszont ezúttal is hard rocknak maszkírozott glam rockot játszik.
A sémák még a szövegben is felbukkannak; egy dal sajnos nem lesz jó attól, hogy a refrénjében ott van a „hoochie coochie man” kifejezés. Ami amúgy poénos is lehet.
 
„Runnin’ Out”. Ez tetszik. Talán azért, mert inkább ZZ Top, mint Mötley. Vagy… az első húsz másodperc után fordítva. Vagy valahogy így. Olyan kis „hadd szóljon valami” dal.
 
„Get It Up”. Ez tényleg jó. Megvan benne a lendület, megvan benne az „építkezés”. Igaz, ez is inkább driver zene, vagy buli előtti/utáni dal, de azért nem rossz.
 
„Down the Drain”. Halottról vagy jót, vagy semmit. Ez a dal sosem élt, ezért inkább nem írok róla.
 
„My Kinda Girl”. Szalon rock, aminek a klipjében biztos jól fognak mutatni a bögyös, farmeros, vagy éppen nedves pólóban autót habozó csajok.
 
„Learning to Fall”. Általában ki nem állhatom az öngyújtó-gyújtogatós dalokat, de el kell ismernem, hogy ezen a lemezen ez a lassú dal a legjobb. Az összes közül. Vakok közt félszemű a király…
 
„Turnin’ Left”. Ez már egy kicsit modernebb hangzással indul, de a zakatolós riffet sajnos megint egy glames kórus/szólóének váltja fel, és ettől olyan az egész, mint a tejszínhabos spenót.
 
„Future is the Past”. Ebben erőteljesen megmutatkozik a dobos „származása” – a ritmus olyan RHCP-esen sántikálós, a gitár is úgy szól, ahogy mostanában szólnia kell, az énekes sem játssza túl a szerepét, bár a hangja időnként teljesen olyan, mint a Cultos Ian Ashbury-é, de ez nem baj, sőt!
 
Van ebben a számban valami, ami határozottan a Plant-Page együttműködés „Kashmir”-ral jellemezhető periódusára emlékeztet, és van benne valami, ami a VHK „Az Éden visszahódítása” című dupla albumát juttatja eszembe.
A gitár hasít, ahol kell, és ha az egész lemez olyan lenne, mint ez a dal…
 
Egészében véve: a dalok élőben biztos jól szólnak – olyankor, amikor a zenét megtámogatja a színpadi show, amikor ott vannak a látványelemek. Az anyagot nagyon jól tudják majd használni a rock klubok és kocsmák: az élő zene előtt és után, coolingnak tökéletesen megfelel. A Van Halen régi rajongóinak is biztosan tetszeni fog.
 
Ha a közreműködőknek az volt a céljuk, hogy megmutassák a világnak, milyennek képzeli el a modern rock and rollt a texasi kocsmák valóban úri közönsége, vagy a Las Vegas-i revüszínházak törzsvendég-serege, akkor teljes a siker, ám ha esetleg valami mást lebegett a szemük előtt…
 
Az együttes tagjai:
Sammy Hagar - ének
Joe Satriani - gitár
Michael Anthony – basszusgitár
Chad Smith – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Avenida Revolution
2. Soap on a Rope
3. Sexy Little Thing
4. Oh Yeah
5. Runnin’ Out
6. Get It Up
7. Down the Drain
8. My Kinda Girl
9. Learning to Fall
10. Turnin’ Left
11. Future is the Past
 
Diszkográfia:
Chickenfoot - 2009