Majoros Nóra: A kék lábú ló

Majoros Nóra a magyar gyermekirodalom egyik legsokoldalúbb írója, aki még sokadjára is meg tud lepni. Új mesekönyve majdnem teljesen olyan, mintha népmese lenne, de közben nagyon érződik a szerzőre oly’ jellemző költőiség és érzékenység.

A történet főszereplője valójában nem is annyira a címbéli ló, hanem annak ifjú gazdája, Miska. Zabmezőváron él mindkettő, ahol a minden évben ápolt hagyományok egyike, hogy tavasszal a messze földön híres Fényes-ménes új csikói kiválasztják gazdájukat a megfelelő életkort már betöltött gyerekek közül, akikkel aztán gyakorlatilag együtt nevelődnek majd. Ez önmagában is szép mesét ígér, ám a lovacskák egyike olyan furcsa, hogy az öreg ménesgazda attól tart, nem éri meg a következő tavaszt. Hanem a különös csikónak, ha szabad ilyet mondani, furcsa gazdája is lesz: Miska, a szótlan, magának való fiú. Akivel persze életre szóló barátságot köt a kék lábú ló, ám a történet nem áll meg itt. Merthogy évek múltán, a szelek boszorkánya támad Zabmezővárra, elragadja a máskülönben daliás és nemes királyfit, és senki nem tudja kimenekíteni. Akkor lép elő Miska és az ő fura lova…

Bár ez sehol nincs leírva a könyvben, azért világos, hogy a szótlan fiú mai olvasatban amolyan autista, neurodivergens személyiség, s meglehet, a kék szín is ezt szimbolizálja. Majoros Nóra nagyon finoman, de őszintén mesél a többi gyerektől olyannyira eltérő Miskáról, ám nem kevésbé fontos szereplő a boszorkány, akinek kapcsán szintén nagyon erős (és ha úgy tetszik: nagyon mai) üzenetet hordoz ez a szépséges mese. Nem árulom el, mit, legyen elég annyi, hogy ritka az ennyire tiszta, megértő, szép gyermekirodalom.

Fehér Zsanett illusztrációi pedig remekül illenek a kötethez, s ezekben is megvan az a kettősség, hogy egyértelműen mesések a képek, de közben maiak is. Áldásként éltem meg, hogy elolvashattam ezt a könyvet.