Főkép

Vincent Munier neve azoknak lehet ismerős, akik gyakran nézegetnek természetfotókat, ő ugyanis egy számos díjjal elismert természetfotós és -filmes, aki többek között tibeti hóleopárdokat is fotózott. Új filmje azonban amennyire a természetről mesél, annyira személyes is, ugyanis hármójukról szól: Vincentről, az édesapjáról és a fiáról. A nagypapa maga is rengeteget járta a Vogézek hegység vadonjait, átragasztva természetimádatát a fiára, a filmben pedig azt látjuk, hogy háromgenerációnyi Munier járja az erdőt vagy bújik meg a lesben, remélve, hogy megpillantja a siketfajdot, mely azonban már nemigen fordul elő ott – északabbra, Norvégiáig kell utazniuk, ha lencsevégre szeretnék kapni.

 

Mondhatni, hogy a film „cselekménye” ennyiben ki is merül, és önmagában ez is gyönyörű lenne. Csakhogy ez nem kalandfilm (pedig annál csodásabb kalandokat kívánni sem lehet, mint amiben e hármasnak része van), sőt, nem is tipikus természetfilm. Narráció csak minimális mértékben van, nem duruzsol a néző fülébe végig egy kellemes hang, hogy elmondja, mit látunk éppen. A három emberi szereplő részéről is csak szinte elkapott(nak ható) beszélgetésfoszlányokat hallunk, illetve a film végén néhány filozofikus gondolatot az életről és a világról, melyet a megelőző kilencven perc hitelesít. Itt elsősorban a túlzás nélkül lélegzetelállító képek beszélnek.

 

Páratlan élmény még így, a mozivásznon nézve is, ahogy a hatalmas erdőség párállik hajnalban, ahogy a gyönyörű fényekben lebben a pókháló, ahogy a rejtekhely gallyain túl vagy épp a sekély folyóban felbukkan egy szarvas. Elhangzik azért a filmben, hogy egy-egy találkozásra (pl. a siketfajddal) akár éveket is várt a két idősebb Munier, de meg is látszik a filmen, hogy a természetet maximálisan tisztelő és ismerő emberek alkották. Ugyanakkor számtalan olyan képe van Az erdő zenéjének, amely nem egyszerűen megmutat valamit a természetből, de művészi alkotásnak hat – és ez hovatovább Vincent Munier védjegye, miközben persze a műalkotás és a művész egyben maga a természet. Költői, fenséges és megindító film ez, miközben a három férfiúnak köszönhetően nagyon is benne van az emberi, s maga az ember, aki áhítattal nézi ezt a csodát, amibe beleszületett. Végül is a legtöbb természetfilmnek ez a lényege, hogy ráébressze erre a nézőt, bízva benne, hogy akkor majd a néző is jobban tiszteli a természetet. A film egy pontján persze kiderül, hogy az alkotói is tisztában vannak vele, hogy ez nem elég, és hogy a társadalom egésze mit sem törődik azzal, hogy például a siketfajd már kipusztult a Vogézek erdeiből.

 

Mégis úgy érzem, természetfilm ennél többet, szebbet nem adhat. A film csendjei, az erdő és az ott élő lények különféle hangjaiból összeálló zene, a képek, melyeket ugyanolyan lélegzetvisszafojtva figyel a néző a moziteremben, ahogy a fotós-filmes elkészítette – ezek mind elcsendesítik az embert, és egy kicsit visszaviszik oda, ahonnan végül ő maga is jött. Az jutott eszembe ott az Uránia mozi nevéhez méltó dísztermében a sajtóvetítésen ülve, hogy talán emberként ez a feladatunk itt a Földön: hogy vegyük már észre és tartsuk tiszteletben ezt a csodát, amiben élünk. A három Munier pedig pont ebben segít.