Tove Jansson: Üstökös a Múminvölgyben

A múminokat aligha kell bemutatni bárkinek, generációk óta a gyerekek (illetve megannyi felnőtt) kedvencei, Finnország nemzeti szimbólumai (bár érdekes módon a finn Tove Jansson alapból svéd nyelven írta a könyveket). Ugyanakkor talán mégsem annyira közismertek, mint sok más gyermekirodalmi vagy animációs filmsorozat hősei, és ebben szerepe lehet annak is, hogy hazánkban elég sajátosan alakult a Múmin-könyvek kiadása. Jelen kötet, mely a második Múmin-regény a sorban, immáron a harmadik kiadónál és harmadik fordításban jelenik meg (erről bővebben lentebb). Ez zavaró lehet azoknak, akik olvasták a korábbi verziókat, vagy látták valamelyik animációs film vonatkozó részeit, máskülönben szép kis könyv, kutya baja.

A múminok elég sajátos kis lények, az itt Múminnak fordított nevű, másutt Múmintrollként hivatkozott egyik főszereplő valójában még gyerek, Múminmama és Múminpapa fia, aki hű, ámbár sokat panaszkodó barátjával, Maflival indul felfedezőútra. Céljuk, hogy kiderítsék, az égen látható, egyre közeledő üstökös ellen lehet-e tenni bármit, meg lehet-e menekülni, ha egyszer majd becsapódik a Földbe… Ez így eléggé félelmetesen hangzik, s valóban van feszültség a könyvben. Ezt azonban ellenpontozza Tove Jansson író-illusztrátor elképesztő és igen egyedi fantáziája, mellyel felejthetetlen és jobbára muris szereplőket és cselekményt talált ki és rajzolt meg – zömükben olyanokat, amik valószínűleg senki másnak eszébe nem jutnának. Világos, hogy merített a skandináv folklórból, és a történetnek legalább olyan fontos szereplője a természeti környezet, mint az apróbb-nagyobb lények. De azért alighanem igaz, amit Jansson életrajzában olvasni, hogy ti. saját, bohém családja volt a leginkább hatással a múminokra. Maga Tove is igen színes egyéniség volt, és szerintem a sorozat legfőbb erénye az, amilyen természetességgel ábrázolja a legkülönfélébb népeket és az azok közti interakciókat. Különösen a múmin família mutat olyan együttérző, magától értetődő elfogadást, amit én még így 2026-ban, innen nézve is irigylésre méltónak és példaértékűnek tartok. Már csak azért is, mert nem holmi szivárványunikornisos, mindenkit szeretünk és mindenki jófej módon állnak múminék még például a végtelenül mufurc (jó, mondjuk ki: tahó) Pézsmapatkány úrhoz is, hanem mindenkiről felismerve és helyén kezelve kinek-kinek a sajátosságait. De talán még náluk is több bölcsesség közvetítője Kószlászbóklász, akivel Múminék az útjuk során barátkoznak össze. Ő egy zen buddhista mester és egy ráérős hippi keveréke, de ő is csak egy a számos elképesztő szereplő közül.

Azért be kell vallanom, a regény maga is elképesztő volt számomra, mert bár nagyon is kifut valamire (s azt is megsejti az olvasó, hogy a háborús fenyegetést szimbolizálja a címben jelzett égi tünemény, hiszen a regény eredetileg 1946-ban jelent meg), útközben néha olyan érzésem volt, mintha random ökörségeket dobálna össze Jansson, ahogy épp eszébe jut. A szereplőket és cselekedeteiket sem értettem egy darabig. Amivel nincs különösebb bajom, például a Micimackó vagy Lewis Carroll Alice-könyveinek első olvasásakor is volt ilyen érzésem. Ahogy amazok, úgy az Üstökös a Múminvölgyben is elrendeződik végül, bár az, hogy a múminszülők simán elengedik a gyerkőcüket egy veszélyesnek ígérkező, többnapos útra, még mindig egy kicsit fura számomra. Mármint, OK, alighanem Tove gyermekkora, környezete ilyen volt, de közben mégiscsak a II. világháború vetette árnyékát erre a sztorira – mely amúgy valószínűleg a legkomorabb az összes Múmin-történet közül, legalábbis úgy látom, a többi alapból is vidámabb. De ezt is simán fel lehet olvasni gyerekeknek vagy odaadni nekik, hogy végezzék maguk a munkát, mert roppant szórakoztató, szeretnivaló könyv ez, melyben totál váratlanul érkeznek olyan okosságok, hogy a felnőtt olvasó is csak pislog.

Végül, ahogy ígértem, pár szó a magyar kiadásokról. Először a Móra adott ki egy múmin-könyvet, méghozzá a harmadik részt (Varázskalap ​a Múminvölgyben), még 1994-ben. Ezt megismételte rá tíz évre, aztán 2006-tól a Napkút hozott ki jó pár részt, majd a Geopennél jelent meg újra a második kötet 2018-ban. S most a Móra fut neki ismét a sorozatnak, és ők is a második résszel kezdik (ez Muminbocs ​és az üstökös címmel jelent meg a Napkútnál, Vukovári Panna fordításában, míg a Geopen-féle verzió címe Jön ​az üstökös volt, s a fordítást Péteri Vandára bízták). Mely náluk Üstökös a Múminvölgyben címen jelent meg, és Harrach Ágnes fordította újra. Tudja szösz, miért alakult így, de valahol illik is ez ehhez a különleges, bolondos sorozathoz.

Hogy miért nem az első résszel kezdik, ami eredetileg 1945-ben jelent meg, de például angolul csak a sorozat többi részét követően, arra sincs egyértelmű magyarázat, de ha jól értem, az amolyan első rész előtti résznek számított a szerző szerint is. Beleolvastam pár helyen a második rész Napkút-féle verziójába, az nekem költőibbnek tűnt, míg az új mórás fordítás gördülékenyebb. Mindkettőnek megvan a maga előnye, mindenesetre reménykedjünk, hogy a Móra kiadja mindet!