Főkép

Megint megtörtént az, amit egyszer már átéltem Tamperében – nagyon elfáradtam az egész napos pörgésben, és reggelente nehezen tudtam üzembe helyezni magamat. Így fordulhat elő, hogy a pénteki és szombati nap összegzését csak most, az óraátállítással nehezített vasárnap reggel írom meg.

 

Most már nyugodtan kijelenthetem, felemás állapotban vagyok. Részben szomorúságot érzek, mert még mindig úgy gondolom, kevesebb a delegált, mint mondjuk tíz évvel korábban, ami persze a kiállítók számának csökkenését is jelenti. Aztán az sem emeli a hangulatomat, hogy pénteken kevesebb izgalmas, engem megérintő koncertet láttam. Máshonnan nézve azonban ez ismét egy remek WOMEX, mert minden előzetesen eltervezett, illetve egyeztetett találkozót sikerült megvalósítanom. Találkoztam más országbéli ismerősökkel, zenészekkel. Kaptam háttérinfót lemezekről, tervekről. Végül, de nem utolsósorban láttam pár remek koncertet – és számomra az esti fellépők legalább annyira fontosak, mint a nappali bizniszelés.

 

Pénteken azonban nem voltam egy hullámhosszon a rendezőkkel, akik aznap nem az én ízlésem szerint tették a dolgukat, ezért csak két együttest tudok kedvencként megnevezni. A barcelonai Ketekalles csoportot röviden latin punkrock-lánybandaként tudom meghatározni – és ez pontos is, mert a zenéjükben megvolt a punk lázadó hangulata, nem hiányzott belőle a különféle latin muzsikák laza feelingje. Időnként az éneket átvette az egyik gitáros, aki néha reppelt is, és közben áradt belőlük az energia. A közönség egy része láthatóan vevő volt a produkcióra.

 

 

Péntek este csúcspontját egy számomra teljesen ismeretlen fellépő hozta el nekem, akiről korábban még sosem hallottam. Ahmed Moneka Irakból menekült Kanadába (egy a rendszernek nem tetsző filmszerepe miatt), ahol sok más tevékenysége mellett szerencsére zenél is. Ezt a csoportot sem egyszerű meghatározni, nekem elsőre a balkáni rezesbandák, a jazz és a közel-keleti dallamok jutottak eszembe, amikor belépve a terembe meghallottam őket.

Ahmed Moneka fantasztikus frontember, de persze a felállás is érdekes volt (klarinét, szaxofon, dob, basszusgitár, gitár/úd és ének). A nézők az ülőhelyek előtt táncoltak, és nemcsak a fiatalok, hanem bizony az idősebb korosztály is táncra perdült, köszönhetően az ellenállhatatlan muzsikának.

 

 

Felhozatalt tekintve szombaton már sokkal jobb volt a helyzet, több emlékezetes pillanattal is gazdagabb lettem. A legemlékezetesebb és legjobb koncertet szerintem a tajvani Sauljaljui adta, akinek a zenéjében egyszerre volt jelen a törzsi hagyomány és mondjuk a modern rock. Tetszett a hangja, és élveztem azt az energiát, ami a dalokból áradt. Egzotikus és modern – muszáj lesz írnom a legutolsó lemezéről.

 

 

Az olasz Nuhara triót régi ismerősként üdvözöltem, hiszen nemrég írtam a lemezükről. „A szicíliai trió bizonyos értelemben a bevált utat választotta: a múltból táplálkozó hagyományos énekeket és azok vokális technikáit alapvetően megtartották, miközben a hangszerelést szinte teljes egészében újraalkották. Ez a kettő így nálam az egész produkciót a kísérletező kategóriába helyezi el.”

Élőben sem okoztak csalódást, minden pillanatát élveztem a koncertnek.

 

 

Végezetül az általam utoljára látott fellépőt említem, mert a brazil Baile do Mestre Cupijó csoport igazi brazil fiestát varázsolt a színpadra. Amennyire színes volt a tagok ruhája, legalább annyira mozgalmas és energikus muzsikával bűvöltek el. A ritmusszekció, a fúvósok, a két énekes – mindez együtt magával ragadó élményt jelentett. Hullafáradtan indultam el hazafelé, azzal a szomorú tudattal, hogy már csak egy nap van hátra az expóból.