Főkép

A tegnapi előjáték után ma végre elkezdődött számomra a tényleges Expo. Meglepetésemre az üzletelés nem a különleges formájú, Alfredo Kraus nevét viselő épületben zajlott, hanem a mellette felhúzott sátorban, amelyről eredetileg azt gondoltam, hogy koncerthelyszín lesz. A második meglepetés dél körül ért, amikor igazán rásütött a nap a sátorra: olyan érzésem támadt, mintha üvegházban lennék. Ehhez társult a folyamatos, a kellemesnél hangosabb háttérzaj, amely még a beszélgetéseket is megnehezítette. Vagy meghitt közelségbe kellett kerülni a másikkal, vagy nem értettünk minden szót.

 

Továbbra is úgy érzem, mintha évről évre kevesebben jönnének el: kevesebb a stand, kevesebb a delegált. Gran Canaria mindenkinek messze van, ezt értem, de mégiscsak egy évente egyszer megrendezett eseményről beszélünk, amelyet szakmai szempontból érdemes felkeresni. De elég ennyi a siránkozásból, hiszen nagyjából minden előre eltervezett találkozót sikerült megvalósítanom, kaptam lemezeket, újra felvettem a kapcsolatot néhány régi partneremmel, és nem utolsósorban találkoztam pár ismerősömmel.

 

A kapcsolatépítésen kívül a WOMEX fontos részét képezik számomra a koncertek. Csütörtökön rengeteg előadót láttam, talán többet is a kelleténél, mivel másnap hajnalban már nem mindenkire emlékszem kristálytisztán. Ezért arra biztatok mindenkit, hogy nézze meg a Facebook-oldalamat, mert ott minden általam megtekintett produkcióról megtekinthető egy videó (https://www.facebook.com/tamas.galgoczi).

 

A nap ebből a szempontból fantasztikusan indult, mert Aizhan Sultan tökéletes kezdésnek bizonyult. Karizmatikus színpadi megjelenés, kellőképpen egzotikus és egyedi zene – ezek jellemzik leginkább. Torokénekléssel, dorombbal, kézi dobbal, valamint elektronikával kiegészített olyan zenét hallottam, amely hol transzszerű állapotot eredményezett, hol világzenei utazásra hívott. Ezt tényleg látni kell, hogy elképzelése legyen az embernek arról, mire számíthat tőle. Csak ismételni tudom: fantasztikus volt, muszáj lesz meghallgatnom az eddig megjelent kislemezeit – tudomásom szerint nincs még albuma.

 

>

 

A másik nappali showcase fellépője, Soumik Datta indiai karnatikus hagyományokra épülő zenéjével tovább lazított a sámánidézés után. Különleges formájú hangszere, a sarod is fontos szerepet kapott az előadásban. Tetszett, hogy minden szám előtt kaptunk háttérinfót az adott dal keletkezéséről. Az estét Mehrnam Rastegari fellépésével indítottam, és egyúttal kipróbáltam, mennyire működőképes az elrendezés. A helyszínek megközelíthetősége egészen emberbarátnak bizonyult, már-már a 2015-ös budapesti WOMEX-éhez volt hasonlítható: tényleg minden elérhető volt néhány percnyi sétával.

 

A nap második csúcspontját Hawa Kassé Mady Diabaté koncertjén éltem át. Az ő neve a Trio Da Kali formációból lehet ismerős, de ezúttal egy teljes zenekarral a háta mögött lépett fel, és olyan, ízig-vérig afrikai muzsikával ajándékoztak meg, amely nemcsak beindította az estémet, hanem mindent felvonultatott, amiért szeretem ezt a zenét: az ismétléseket, a szólókat és a ritmust. A legfontosabb persze az erőtől duzzadó énekhangja volt, amely simán leuralt mindent és mindenkit.

 

 

A következő pár fellépő nálam az „érdekes”, illetve a „mik vannak” kategóriába tartozik. Nem minőségi kifogásaim voltak: egyszerűen egyik produkció sem keltette fel bennem azt az ellenállhatatlan vágyat, hogy azonnal megvegyem az előadó lemezét. Pedig tényleg széles kínálatot hozott össze a válogatásért felelős héttagú bizottság. Lula Mora, Almério, La Ciguë, valamint Samuel Diz & Jonatan Alvarado műsorába ezért csak belehallgattam. Ugia Pedreira esetében viszont megértettem, miért olyan népszerű, Fabiola Méndez jazzes zenéjére pedig rácsodálkoztam – aztán mentem is tovább.

 

Tényleg ki akartam használni a lehetőséget, hogy minden WOMEX-es fellépőt megnézzek, és csak ekkor, nagyjából este tizenegy óra után jöttem rá, hogy ennek a helyszínről helyszínre vándorlásnak lehetnek hátulütői is. De ha már így kezdtem, így is folytatom – döntöttem el, és mentem tovább. Ami, mint utólag kiderült, helyes választásnak bizonyult, ugyanis mind a brazil Assucena harmonikával-gitárral megtámogatott performansza, mind az őt követő marokkói Saad Tiouly minimalista, mégis zsigeri erővel ható, a szabadtéri színpad előtt álló tömeget megmozgató zenéje újra feltöltötte az addigra alaposan megcsappanó energiakészletemet.

 

 

 

Sajnálatos módon néha előfordul velem, hogy csak nézek, de nem látok. Így eshetett meg az a csúfság, hogy csak a helyszínen döbbentem rá: Daoiri Farrell nevével már évekkel korábban találkoztam, amikor írtam a lemezéről. Aztán az is eszembe jutott, mennyire szerettem a hagyományos ír népzenére épülő, azon mégis túllépő muzsikáját. Ekkor már nem volt kérdés, melyik koncertet nézem végig csütörtökön. Ezúttal trióban lépett fel: a buzukija mellett Mark Redmond uilleann dudás és furulyás, valamint Niall Preston bodhránjátéka is emlékezetessé tette a koncertet. A vicces átkötő szövegekkel tarkított koncert negyvenöt perce gyorsan elszaladt, pedig szívesen hallgattam volna még a hol instrumentális, hol énekkel kiegészített számokat. Egyértelműen ez volt a nap harmadik csúcspontja, úgyhogy lassan elindultam hazafelé. Viszlát holnap.