Főkép

Idén annyiban változtattunk a hagyományokon, hogy a WOMEX-et családi nyaralással kötöttük össze, és egy héttel meghosszabbítottuk a Gran Canarián töltött időt. Így bőven jutott időnk a sziget felfedezésére: Las Palmas különböző negyedei mellett egy szervezett kiránduláson olyan lenyűgöző helyekre is eljutottunk, mint Maspalomas homokdűnéi vagy a Guayadeque-szurdok. Az időjárásfelelős tette a dolgát: egy napot leszámítva mindig 25 és 30 fok között mozgott a nappali hőmérséklet, és esőnappal is csak egyszer találkoztunk.

 

A jó idő egészen a WOMEX hivatalos megnyitójáig kitartott: aznap reggel már szürke égboltra és csepegő esőre ébredtem. Ez mondjuk nem riasztott el, hiszen a szállásunktól alig húszperces sétára van a rendezvénynek otthont adó Auditorio Alfredo Kraus, ami első ránézésre olyan, mint nálunk a MüPa. A hasonlóságot csak fokozza, hogy mindkettőt vízpartra építették, csak itt egy egész óceán nyújtja a hátteret.

 

Az épület Sala Sinfónica nevű nagytermében került sor a 2026-os WOMEX megnyitójára. Ez funkcióját és kivitelét tekintve úgy néz ki, mint a MüPa nagyterme. Ugyan még mindig úgy gondolom, hogy pár évvel ezelőtt sokkal többen regisztráltak a zenei vásárra, azért pár százan összegyűltünk, hogy megnézzük, milyen, helyi művészeket bemutató programot állítottak össze a szervezők.

 

Előzetesen mindegyik fellépőnek legalább egy videóját megnéztem, és ez alapján arra tippeltem, hogy közepesen izgalmas, a helyi népzenére fókuszáló mini koncerteket látok majd. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert mint kiderült, sokkal élettelibb programmal készült a négy együttes. Elsőként Julia Rodríguez és három társa lépett a színpadra. Ha jól értettem, neki még nem jelent meg lemeze, de már készül a bemutatkozó anyaga. Saját szerzeményeiben szülőföldje zenei hagyományait latin és jazzes elemekkel ötvözte. A produkció kellemes meglepetést okozott, nem csoda, ha a jelenlévő szakmabeliek tapssal búcsúztatták az együttest.

 

 

Másodikként az este legszokatlanabb performanszát láthattam – legalábbis számomra –, Alba Carmona és Jesús Guerrero előadásában. A produkció ugyanis több volt egyszerű zenei előadásnál: Alba Carmona tánca, pontosabban a mozdulatai szervesen kapcsolódtak a zenéhez. A duó flamenco ihlette muzsikájában a technikai tudás, a hagyományok tisztelete és megújítása, valamint a szenvedély egyaránt fontos szerepet kapott. Egy biztos, meghökkentően eredetinek és érdekesnek találtam őket.

 

 

Rövid átszerelés után Marta Bolaños, illetve a Makasi nevű projektje foglalta el a színpad számukra kijelölt részét. Az este négy produkciója között ugyanis alig volt szünet, mindössze annyi időre szünetelt a zene, amíg a műsorvezető felkonferálta a következő fellépőt. A hangszerek már előre a színpadon várták a zenészeket, így az együttesek egymás után, a saját térfelükön játszottak: az első balról, a harmadik jobbról, a második középről, a záró trió pedig szintén középről szólalt meg. Szokatlan megoldás volt, de működött, és időnként még a spanyolul beszélő nézők is bekapcsolódtak az éneklésbe.

 

A hangzás egész este kiváló volt, egyedül Marta Bolaños hangját sikerült az első két számban elrejteni a hangszerek között, még szerencse, hogy ez később javult, és zavartalanul tudtam élvezni a koncertjét. A zenét itt is táncos egészítette ki, de bevallom, ezúttal inkább a muzsikusokra figyeltem. Marta Bolaños és négy zenésztársa változatos zenei világot teremtett, amelyben meglátásom szerint mindvégig az afrikai ritmusok játszották a meghatározó szerepet. Hogy ez a hangsúly mennyire volt tudatos zenei döntés, és mennyiben múlt a keverőpult mögött ülő technikuson, azt nem tudtam eldönteni. Mindent egybevetve nem volt rossz koncert, de nem ért fel az este záró produkciójával.

 

 

Az első szám alapján Ale Acostát elkönyveltem egyfajta Omiri-klónnak, vagyis olyan előadónak, aki terepi felvételeket használ fel, és elektronikus tánczenével keveri újra őket. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek: mekkorát tévedtem, bár tény, a koncert első száma valóban ilyen volt. Már a felállás is különleges volt: két dobos mellett Ale Acosta szintetizátoron és gitáron játszott. A vizuális elemekkel kiegészített zene pedig tovább fokozta a hatást. Elég, ha annyit mondok: megpróbálok sajtópéldányt kérni a legutóbbi lemezéből, mert messze az övé volt az este legizgalmasabb, legkísérletezőbb és leginkább újító szellemű produkciója!

 

 

Ha a WOMEX többi napján is legalább ennyire jó koncerteket látok majd, akkor ezen a téren biztosan nem lesz okom panaszra. Feldobódva és élményekkel eltelve, hátam mögött a visszafogottan kivilágított épülettel indultam a hotel felé. Viszlát holnap.