Főkép

Frank Herbert neve szinte egyet jelent a Dűnével, ám életművében akad néhány olyan regény is, amely egészen más irányba indult el. A Csillagkorbács ezek közé tartozik. Azzal gondolom nagyjából mindenki egyetért, hogy ahogyan Tolkien esetében A Gyűrűk Ura, úgy Herbert életművében is a hatkötetes Dűne-ciklus jelenti a csúcspontot. Természetesen előtte és utána is írt könyveket, novellákat, de azok jelentősége elmaradt a Dűnétől.

 

Első alkalommal 2010 körül olvastam ezt a regényt, a következő találkozásra akkor került sor, amikor a Gabo 2023-ban újra kiadta. Bevallom, mindkét alkalommal inkább idegesített, mintsem szórakoztatott a történet. Pedig általában nincs gondom az összetettebb történetekkel, és a fordító Szente Mihály tisztességes munkát végzett. Ettől függetlenül ez egy nehezen követhető, az olvasót gyakran próbára tevő sztori.

 

Herbert az értelmes fajok közötti kommunikációt helyezi a középpontba, pontosabban azt, milyen nehézségekbe ütközik, amikor a felek eltérő biológiai és kulturális háttere miatt alapvető problémák vannak a másik oldal megértésével. Ezt a kérdéskört már többen feldolgozták, láttunk például illatokkal történő kommunikációt, vagy matematikával, mértannal próbálkozót. Herbert azonban nem egyszerűen új kommunikációs formát talál ki, hanem azt vizsgálja, hogy két teljesen eltérő gondolkodású intelligencia egyáltalán képes-e közös jelentést adni ugyanannak a fogalomnak.

 

A regény szerint mindehhez talán egy-két hét is elegendő, bár a boldog végkifejletig elvezető utat személy szerint alaposan megszenvedtem. Többen megfogalmazták már a Csillagkorbáccsal kapcsolatban, hogy értik a szavakat, de nem fogják fel a mondatok jelentését – és ezt csak megerősíteni tudom. Ilyen alapon ógörög szövegnek álcázott kelta ételreceptet is olvashattam volna – ugyanúgy nem tudnék mit kezdeni vele, mint a regény két központi szereplőjének hosszú, nagyon hosszú próbálkozását egymás megértésére.

 

A sztorival nem szeretnék különösebben foglalkozni, legyen annyi elég, hogy alapvetően egy nyomozásra épülő, akcióelemeket sem nélkülöző sci-fi, két (három) főszereplővel, s számos intelligens idegen életformával és távoli jövőben játszódó cselekménnyel.

 

Szomorúan kellett megállapítanom, hogy hiába az újbóli olvasás, ez a rész egyáltalán nem lett érthetőbb, szórakoztatóbb. Pedig maga az alapötlet, a bonyodalom és a grand finálé a viszonylag rövid terjedelem dacára zseniális. Az élvezeti értéket sajnos lerontják azok a párbeszédek, amelyekből szinte semmit sem ért az ember, és ez nálam a dühítő, nem pedig a szórakoztató kategóriába tolja el a Csillagkorbácsot.

 

Elsősorban azoknak ajánlom, akiket nem riasztanak vissza a filozofikus, olykor szándékosan nehezen befogadható sci-fik, mert ők egészen más élménnyel gazdagodhatnak. Én azonban továbbra sem tudtam igazán megszeretni ezt a regényt.