Digger

Azóta vártam, hogy megnézhessem a filmet, amióta először láttam a trailert. Szeretem Iñárritu munkáit, de be kell valljam, nem tetszik mindegyik, és azt is gondolom, hogy kell hozzájuk egyfajta hangulat, amibe én nem feltétlenül akarok belekerülni. Amikor kijöttem a vetítésről határozottan azt éreztem, hogy nem voltam én erre felkészülve. Persze az ilyen fajta kihívások miatt is szórakozhattam mégis.

Egy óriási hálószobában nyitunk, ahogy a függönyök felemelkednek az ablak előtt és elönti a fény a teret. Az ébredező Diggert (Tom Cruise) nézzük, akinek szürkesége még úgy is kilóg a környezetéből, hogy a napfény arany színéből mintha semmi nem jutna be az ablakon. Az elmúlás már az első jelenetet áthatja, minden és mindenki kicsit öreg, de még tartja magát. Észrevehetően egy elmúlt kor luxusában találjuk magunkat, mintha a ’70-es években járnánk, de azok bohókássága nélkül.

A megszokottan lassúnak tűnő reggelből azonban hamar krízisdélelőtt lesz, ugyanis robbanás történik és egy óriási jégtábla tart Európa felé.

A cselekmény a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol egy amerikai olajmágnás (Digger) próbálja meg elhárítani azt a szerencsétlenséget, amit ő okozott. Pont annyi hatalma van, amennyit átlagemberként elképzelünk, hiszen simán részt tud venni az amerikai kabinet ülésein, sőt, van olyan is, amelyet nála tartanak.  Azért is lehet így, mert ő az elnök régi szponzora, már-már barátja. A kapcsolatuk őszinte érdekeken alapszik és láthatóan mindketten már rég tudomásul vették ezt. Ahogy körbenézünk, nem is nagyon találunk Digger életében olyan szereplőt, aki nem valamilyen érdekeltség miatt van vele.

Miközben a mindent átható elmúláson merengenénk, a katasztrófa már az egész világot fenyegeti, a megakadályozásánál azonban sokkal érdekesebb a főszereplők viselkedése. Digger mintha egy másik valóságban élne (bizonyos tekintetben ott is él) a döntései megkérdőjelezhetetlenek és gyakorlatilag bármit megtehet. A házvezetőjén és a titkárán kívül szinte senkit nem vesz emberszámba. Az elnök (John Goodman) ravasz, de gyáva figura és a mogulhoz hasonlóan leginkább a következményeket szeretné elkerülni. Ganesh (Riz Ahmed) az egyetlen erkölcsös emberként hajlandó kimondani az igazságot.

Mindegyik karakterről pár éve még azt mondhattuk volna, hogy egyértelmű paródia, manapság sajnos valóságosak, tényleg mintha egy szatíra utáni világban élnénk. Mindegyik színész lubickol a szerepében, Cruise jól hozza a szívtelen hatalmas embert, Goodman a gyáva, de opportunista elnököt, Ahmed a megszeppent tudóst. Ügyesen egyensúlyoznak a túlzás és a valóság határán. Emma Rockwell (Sandra Hüller), Digger Rockwell féltestvére még a többiekéhez képest is vékonyabb, a szerepét értem (ami azért nem túl sok), de Hüller szerintem vagy félre lett instruálva vagy egyszerűen nem ide való. Nekem nagyon kilógott a többiek közül, pedig nagyon jó színésznek gondolom.

Annak ellenére, hogy a fő történések a múltban vannak, igazi tragédiához méltóan, nehezen unatkozunk a vetítés alatt. Persze csak akkor, ha belekerülünk A hangulatba. Semmi sem mai és aktuális a vásznon, pedig minden mai és aktuális a vásznon. A kiszürkült napszítta színpalettától, a nagyon teátrális zenén a görög színházat idéző kórusokon keresztül nagyon is mai problémát jár körbe az alkotás, pedig szinte minden eszköze elavult. A múlt helyét azonban nem tölti ki a melankólia, nosztalgia meg semmiféleképpen, az alkotók ehelyett ürességet adnak rákényszerítve minket a gyász megélésére. Trükkös, de nem tolakodó ez a manipuláció, ami felüdülés az állandó erkölcsi ítélethozatal mellett. Ez utóbbi alól nem kapunk feloldozást a rendező egyértelművé teszi, hogy befogadóként mit kell és helyes gondolnunk.

Didaktikus, de mégis elgondolkodtató a film, hagy maga után beszélni valót, ha nem is feltétlenül úgy ahogyan azt szándékozta. Biztos megosztja a legegységesebb baráti társaságokat is, a vége után is szórakoztatva minket.