Főkép

David Almond ezen, a magyar kiadó által 10 éves kortól ajánlott regénye eredetiben 2012-ben jelent meg. Almond az egyik kedvenc íróm, számos könyvét olvastam már angolul is, mert nem bírtam kivárni, hogy magyarul is kiadják, de ezt még nem.

 

A borító és a cím alapján amolyan cirkuszos sztorira számítottam, ami kissé távol áll Almond békésebb, elmélyültebb, pasztell és természetes színekkel teli világától. S végül az is lett, de valójában nagyon is almondosan indul: a címszereplő, Stanley, a nagynénjénél lakik, miután szülei elhunytak, és a tengerparti hajógyár megszűnését követően nagybátyja kénytelen új megélhetési forrást találni. Szóval megvan az észak-angol környezet, a munkás háttér, s még Almond kedvenc fordulatai közül az is, amikor egy jólelkű anyafigura (jelen esetben Annie nagynéni) azt mondja a főhős fiúnak, hogy menjen csak kifelé, játszani a jó levegőre.

 

Végül Ernie bácsi halkonzervgyártásra adja a fejét, mely fej egyre kótyagosabb lesz a sikerek és a növekvő igények (valamint némi, hm, ellenőrzés) hatására. Majd eljön a pont, amikor Stanley úgy dönt, inkább csatlakozik a városukból épp távozó vándorcirkuszhoz. Még innen sem vezet egyenes út a könyv címében jelzett, vérfagyasztó mutatványhoz – ha úgy tetszik, a nagynéni és nagybácsi képviselte közemberek után a mutatványosok színes, és ránézésre legalábbis nagyon nem hétköznapi csapatából is megismerhetünk többeket. Akikről persze kiderül, hogy nekik is megvannak a hétköznapi problémáik, ám a regény hangsúlya nem ezen van. Hanem azon, amit felnövekedésnek, önmagunk megismerésének, ifjúi határaink feszegetésének is leírhatunk.

 

A vándorcirkuszos vonal és a regény több pontján megjelenő, mondjuk így, mágikus realizmus miatt Ray Bradbury jutott eszembe, egyes, tiri-tarka, vagy rém furcsa szereplők miatt pedig még Roald Dahl is. Ezekkel sem volt annyira bajom, hiszen Almond minden történetében van valami mágikus, mindig képes a gyermeki, fiatalkori látásmódot átadni. Talán inkább az volt fura, hogy milyen gyakran szólt ki az olvasóhoz. Nem rémlik, hogy ezt ilyen mennyiségben bármely más művében csinálta volna. Továbbá a regényt Oliver Jeffers játékos, de kissé groteszk rajzai illusztrálják, s jól illenek a történethez.

 

Akárhogy is, a regény végére érve ugyanazt a jellegzetes, összetéveszthetetlen Almond élményt kaptam, amiért annyira szeretem ezt a brit írót. Annyi emberség, olyan mély együttérzés, éleslátás, gyakorlatias segítő szándék van minden írásában, annyi költőiség, megható, de sosem giccses pillanat, hogy szinte úgy kellett emlékeztetnem magamat arra, hogy OK, de azért Stanley korában talán belefért, de most biztos nem így menne csomó minden. Kezdve azzal, hogy megszökik otthonról egy iskolás fiú, odáig, hogy pirájákkal úszik (bár tartok tőle, hogy a regény rosszarcaihoz hasonlók ma is megtalálhatóak a való világban).