Főkép

Egy híres horroríró (Mortimer Queen) meghívóját látjuk meg először, amiben egy héttel későbbre, a kúriájába invitálja az olvasót, mert egy fontos tárgyat hagyományozott rá. Agatha Christie óta sejtjük, hogy a titokzatos meghívóknak valahogy sosincs jó vége, de főszereplőink erről még mit sem sejtenek. Hamarosan mind a heten kicsit zavartan, kicsit gyanakvóan, de már túl vannak a kötelező kezdő körökön – annyi hamar kiderül, hogy az udvariasság kevesüket jellemzi.


Van, aki láthatóan és őszintén gyászol, és olyan is akad közöttük, akinek elképzelése sincs, hogy miért kapott meghívást. Egy dolog közös bennük: mindannyian írók, és legalább egyszer találkoztak a hírességgel. A telefonok és poggyászok átvétele is megtörténik megőrzés céljából. Mi baj történhet?

 

Megkezdődik a felolvasás. A végakarat baljós meglepetéssel szolgál: túlélőjátékra kényszeríti a jelenlévőket, akik először csak az elhunyt sötét humorát veszik észre, és sajnos csak egy komoly áldozat után jönnek rá, hogy kizárólag a sötét az igazi, a humor nem.  Az életben maradásukért kell küzdeniük, kifejezetten gonosz feladványokat megoldva. Mortimer tervét a ház segíti, ami minden feladatnál egy rémálommal utal a megoldásra, és akár ártatlanokat is elnyel, ha a fejtörő megoldása nem sikerül.

 

Minden szobában egy ember neve a megfejtés, azzal az indoklással együtt, hogy miért éppen ő az. Az igazi büntetés valójában nem a halál, hanem hogy mindenki megtudja róla, hogy miért kifejezetten ő a megoldás. Természetesen nem minden rejtvényt fejtenek meg „rendesen” vagy egyáltalán, és a ház – ami tényleg élő gonosznak tűnik – éhesen falja fel az általa választott áldozatot.

 

Izgalmas a cselekmény, ahogy feltárul előttünk a résztvevők és Mortimer közös múltjának egy-egy szelete, és ahogy haladunk előre, a meghívottak egyre elcsigázottabbak és kiábrándultabbak lesznek.

 

A főszereplők – akik erősen fogyatkoznak – valamennyien sztereotip, kicsit karikatúraszerű emberek. Az írói stílusuk a jellemük, és ezen túl nem is ismerjük meg őket jobban. Persze akik tovább élnek, ők fejlődnek is. A megpróbáltatások némelyiküket korrumpálják, némelyiküket pedig jobbá teszik, de van, hogy egyszer jobban, másszor meg rosszabbul jönnek ki helyzetekből. Egyszóval normális emberek, nem egyenes az útja egyiküknek sem.

 

A könyvben az izgalmat nekem nemcsak az jelentette, hogy ki fogja túlélni a végén, hanem hogy milyen válogatott események a múltban milyen válogatott büntetést váltottak ki a jelenben. Kifejezetten találékony a kúria ábrázolása. Mindent két leírásból ismerhetünk meg, az adott szereplő meséjéből, ami a ház által közvetített rémálmot magyarázza, és egy erről írt rövid történetből, amit Mortimer tollából olvashatunk. Ez a váltakozás kellemes ritmust ad, viszont csökkenti a feszültséget, amit ugyanakkor fokoz, hogy nehéz megmondani, hogy ki mond igazat, mert egyikük sem megbízható elbeszélő, így a regény végéig minden ítélkezés hiábavaló.

 

A ház, az ördögi terv végrehajtója, sajnos nem kapott különösebb hátteret: egy elátkozott, természetfeletti lény, ijesztő és gonosz. Szívesen olvastam volna, hogy hogyan találtak egymásra a híres halott horroríróval, mi a saját legendája. (Még egy elhagyatott elmegyógyintézet klisét sem kaptunk.) Sajnos így pont olyan kevés dimenziója van, mint a túlélésért küzdő csapatnak. Ezt a történetet az események viszik előre, néha még Mortimer motivációi is homályosak voltak nekem (pedig ő azért alapvetően érthető figura). A többiek háttere sem kifejezetten részletes, csak a leírt eseményekben látjuk őket, más magánéletük nem nagyon van. Ez alól van kivétel, de nem mondok rá példát, hogy mindenki maga deríthesse fel, hogy ki(k)re gondolok.

 

Összefoglalva, könnyen olvasható izgalmas történetet kapunk kicsit talán beszólva az íróknak is.