Főkép

Roald Dahl (1916. szeptember 13. Llandaff, Wales, Egyesült Királyság – 1990. november 23. Great Missenden, Egyesült Királyság) a gyermek- és ifjúsági irodalomban is emlékezeteset alkotott. Előbbiek kapcsán elég a Charlie és a Csokigyárra, a Matildára vagy A barátságos óriásra utalnom, míg utóbbi kapcsán a Meghökkentő mesék novelláit ismerik a legtöbben.

 

A James és az óriás barack eredetileg 1961-ben jelent meg, ez volt a második gyerekregénye (az első The Gremlins 1943-as keltezésű), és meglepő módon most először olvasható magyarul, Kövesdi Miklós Gábor mókás fordításában. Meggyőződésem, hogy a fordító lubickolt a szójátékok, viccek, versikék magyarra alakításában, néha egy-egy modernebb szót-kifejezést is beszúrva, ami ebben a közegben csak még murisabb.

 

Az illusztrációk a Dahl gyerekkönyveivel együtt klasszikussá vált Quentin Blake munkái, bár hozzá lehet tenni, hogy nem ő volt az első Dahl-illusztrátor. De a legismertebb, és bár szeretem vicces, sokszor groteszkbe hajló, karikaturisztikus rajzait, ilyen sokadik könyvben látva őket már nem érzem ugyanazt az örömet, mint az első x alkalommal.

 

Hasonlóan érzek a regény kapcsán is. Világos, hogy sok minden, ami Dahl később írt regényeit olvasók millióinak kedvencévé avatták, már itt is megvan, de összességében kaotikusabb a sztori a fent már említett írásainál. Persze, Dahl mindig is képes volt teljesen őrült húzásokat és szereplőket vinni a regényeibe, de valahogy itt mintha ezek kissé maguk alá temetnék a mondanivalót. Vagy csak ennyi idő távolából az már nem hat annyira? Nem is tudom.

 

Az biztos, hogy annyi tragédia és borzalom kerül már nyomban a regény elején (James szüleit felfalja egy, a londoni állatkertből elszabadult orrszarvú, majd két undok nagynénje úgy bánik és beszél vele, hogy azért ma simán börtön járna még tán Magyarországon is), amennyit nem biztos, hogy egy mai kiadó megengedne egy mai könyvben (kivéve persze, ha érzékenyítő kiadványról van szó, de az Óriás barack nem az, vagy de, de szóval ez inkább vicces, szórakoztató sztori akar lenni). Változnak az idők, persze, de az is igaz, hogy akárhogy állunk is az élet különféle borzalmaihoz, amik pl. megannyi gyereket is érintenek, az elhallgatás, a cenzúrázás még nem oldja meg ezeket.

 

Dahl megoldja-e, az a kérdés. A válasz: hogy a viharba ne?! Jamest folyton megalázza a két nagynéni, de aztán egy nap felbukkan egy furcsa valaki, aki ad valami elképesztőt Jamesnek, aminek eredményeként kinő a kertben a másik címszereplő, s vele hat különféle ízeltlábú is eredeti nagysága sokszorosára növekszik. Ők lesznek James új barátai, akikkel elmenekül a nénikék rabságából, s megannyi kalandban lesz része. Bizony.

 

OK, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a regény a barátságról szól, arról, hogy kell, hogy legyen, aki meglátja az emberben a jót, sőt, hogy önmagának is meg kell azt találnia önmagában. És azt sem lehet mondani, hogy Sáskaapó, Százlábú és a többiek ne lennének emlékezetes karakterek. Szóval nincs ezzel a könyvvel semmi gond, egyszerűen csak nem annyira nagyon jó, mint a fent említett klasszikusok.