Kate Novak – Jeff Grubb: Azure Bonds

Megvan már vagy húsz éve, hogy első ízben olvastam ezt a regényt. Nemrégiben vásároltam pár Forgotten Realms-könyvet, köztük a teljes The Finders Stone trilógiát, és ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy újraolvassam az Azure Bonds-ot. Arra emlékeztem ugyanis, hogy remek fantasykaland, amelyben sikerült ötvözni a szerepjátékos kalandok felépítését és tempóját a regények leíró részleteivel és a karakterfejlődéssel. Most, másfél-két évtizeddel később arra is kíváncsi voltam, hogy mindez működik-e még.

 

Nyilván nagyon sokat jelentett Clyde Caldwell borítója is. Szerintem nincs olyan tizen- vagy huszonéves férfiember, aki ne tartaná szexinek az előtérben álló nőt. Oké, mesélőként és játékosként nyilván értelmetlennek tartom a kebleket kiemelő páncélt, hiszen egy jó találat azonnali halált jelentene – bár erről mintha a regényben is szó lenne valahol. Valamint továbbra sem tudom elképzelni, hogy a háttérben álló gyíkember kardját mégis hogyan és hol tárolják két pofozkodás közben, de az összes többi részlet remek. Szexi és szemmel láthatóan harcias amazon, egzotikus hüllő, és az egész mögött egy baljós torony.

 

Mai szemmel persze már másként nézi a regényt az ember, hiszen közben alaposan megváltoztak a fantasyval szembeni elvárások. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején azonban ez a sztori szerintem csúcsminőséget képviselt a TSR szerepjáték ihlette könyvei között. Igaz, ekkor még nagyon kevés megjelenés viselte magán az Elfeledett Birodalmak logóját, de biztos vagyok benne, hogy az Azure Bonds meghatározó darabja volt ennek a korszaknak.

 

Ami számomra különösen érdekes, hogy a regény ugyan nagyon erősen magán viseli a Dungeons & Dragons világának és gondolkodásmódjának nyomait, mégsem érződik egyszerű szerepjátékos kalandnak papírra átültetve. A történetben egymást követik a helyszínek, a veszélyek, az összecsapások és a különféle akadályok, vagyis a felépítés valóban emlékeztet egy jól sikerült kalandra. Közben azonban a szerzőpárosnak sikerült úgy használni a szerepjátékos szabályokból adódó elemeket, hogy azok ne akasszák meg a regény ívét és tempóját. A harcrendszer és a varázslás szabályai például nem külön magyarázatként jelennek meg, hanem természetes részei a történetnek: látjuk, amikor a mágus memorizálja a varázslatait, vagy amikor előkészül a következő varázslásra, de mindez nem válik szabályismertetővé.

 

Ez szerintem az egyik legnagyobb erénye a regénynek. Nem akarja bizonygatni, hogy szerepjátékos alapokon nyugszik, egyszerűen csak él az ebből következő lehetőségekkel. A kaland és az akció pedig azért működik igazán jól, mert nem kapjuk őket folyamatosan. Legalább ennyire fontosak a karakterek, kivált a négy főszereplő közötti viszonyrendszer, amelynek kibontására gyakran éppen utazás közben vagy a megállóknál kerül sor.

 

Van például egy jelenet, amelyben látszólag semmi különös nem történik:

„Alias ​​figyelte, ahogy Akabar felemeli a fedőt a serpenyőről, és egy maréknyi szárított paprikát zúzott a gőzölgő gabonára, hagyva, hogy a nagy része leülepedjen a serpenyő negyedében.

– Gondolom, ez Olive része – jegyezte meg Alias ​​mosolyogva.

A mágus ördögien vigyorgott. „A varázslók és szakácsok bosszúja lehet finom, de szörnyű. Minden nap teszek hozzá egy újabb negyedmarékkal. Végül Ruskettle úrnő segít majd főzni, különben kiesik a nyelve a fejéből.”

„Valószínűbb, hogy kifogysz a fűszerekből.”

Akabar felnevetett.”

 

Ebben a párbeszédben semmi hősies vagy epikus nincs, ellenben azonnal megtudjuk három szereplő néhány jellemző tulajdonságát: Alias figyelmes, Akabarnak jó a humorérzéke, és bizonyos szinten betartja a fair play szabályait, Olive pedig lusta és énközpontú. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ezt a pillanatot sem múlt, sem jövő nem árnyékolja be, nincs szorongás, rettegés vagy feszültség. Békés vacsorakészítésnek vagyunk tanúi, amely egy időre feledteti velünk, miért is vannak itt ezek a karakterek. És pontosan az ilyen jelenetek miatt működik a négyesük: nemcsak együtt harcoló kalandozókat látunk, hanem embereket, akik menet közben megismerik és megkedvelik egymást.

 

Ha figyelmesebben megnézzük a borítófestményt, akkor látjuk, hogy a vöröshajú amazon – akinek Alias a neve – kardforgató karján tetoválások vannak. Ezek okozzák a cselekményt elindító problémát: hősnőnk nem emlékszik, mikor kerültek a kezére, mit ábrázolnak, és egyáltalán, mi közük van hozzá. Ebből a kiindulásból egy izgalmas és veszélyes kaland kerekedik, számtalan csavarral, amelyeket természetesen nem árulhatok el, mert elvenném a felfedezés és a meglepetés örömét. Annyit azért elárulhatok, hogy szerencsére a szerelmi szál teljesen hiányzik a sztoriból, szóval romantika helyett a kaland, a rejtély és a nyomozás kerül a középpontba.

 

Alias természetesen egyedül nem jutna messzire, így hamarosan három, egyáltalán nem hétköznapi karakter csatlakozik hozzá. Mindegyikük egyedi és szerethető, ráadásul nemcsak azért érdekesek, mert különböző képességekkel rendelkeznek, hanem azért is, mert mindannyian keresnek valamit.

 

Alias tele van erősségekkel és hibákkal egyaránt: független, ravasz, gyakorlatias, makacs, öntudatos, borzasztóan bánik az érzelmeivel, és nem nyílik meg könnyen az emberek előtt. Ezek a tulajdonságok rendre előreviszik a cselekményt, miközben éppen a tetoválások miatt neki kell a leginkább szembenéznie azzal a kérdéssel, hogy ki is valójában. Nem tudja, honnan származnak a jelek a testén, és azt sem, milyen szerepet játszott az életében az, aki ezeket a szimbólumokat elhelyezte rajta.

 

Akabar egészen más problémával küzd. A délről jött mágus és kereskedő többre vágyik a megszokott (és unalmas) hétköznapoknál. Igazi szobatudós értelmiségi, aki nem kalandozóként szerzett tapasztalatot, mégis vágyik arra, hogy megismerje ezt a fajta életet. Bár kezdetben szerintem ezzel még saját maga sincs teljesen tisztában. Az ő története ezért nem egyszerűen arról szól, hogy egy mágus bekerül egy kalandozócsapatba, hanem arról is, hogy megpróbálja kideríteni, mire képes valójában, és mit is szeretne igazából.

 

Olive, a félszerzet bárd talán az egyetlen, aki első pillantásra részben sablonos karakternek tűnhet. Elvégre a félszerzetekről sokunknak azonmód az enyveskezű tolvaj jut az eszébe. Ez a kép azonban nem várt módon az előítéletek kérdését is becsempészi a történetbe, hiszen Olive gyakran szembesül a népével szembeni előítéletekkel. Közben ő maga is hajlamos kihasználni azokat a tulajdonságokat, amelyeket mások a fajtájához kötnek, így a karakter valamivel összetettebbé válik a szokásos félszerzet-tolvaj sztereotípiánál.

 

A legkönnyebb és legnehezebb dolgunk talán Dragonbaittel van. Ő egy saurial, vagyis egy olyan faj képviselője, amely a Forgotten Realms világában ekkor még meglehetősen egzotikusnak számított, és jólnevelt saurialként nem beszél. Ez persze alaposan megnehezíti a többiekkel való kommunikációt, amin az sem segít, hogy időnként frissensült kenyér illatát árasztja magából. A kommunikációja mégsem akadályozza meg abban, hogy a csapat egyik legfontosabb tagjává váljon. Sőt, éppen a titokzatossága teszi különösen érdekessé.

 

Cseppet sem meglepő módon a csoport minden tagjának vannak titkai, időnként mindenki megy a saját feje után, viszont az összetartozás minden nehézségnél rendre erősebbnek bizonyul. És talán éppen ettől működik ennyire jól ez a csapat. A szerepjátékos kalandok egyik alapja, hogy nagyon különböző képességű és személyiségű karaktereknek kell együtt dolgozniuk, itt azonban ez nem pusztán játéktechnikai szükségszerűség. A szerzők tényleges kapcsolatokat építenek közöttük, és ettől lesz fontos, hogy mi történik velük az aktuális pofozkodáson túl is.

 

Talán az Azure Bonds egyik legérdekesebb kérdése éppen az, hogy mennyire ismerhetjük önmagunkat, és mennyire határozhatjuk meg magunkat attól függetlenül, amit mások gondolnak rólunk. Alias szó szerint a saját múltját próbálja megfejteni, Akabar azt keresi, milyen életet szeretne élni, Olive pedig folyamatosan szembesül azzal, hogyan látják őt mások. Még Dragonbait esetében is a megismerés és a megértés válik fontossá, hiszen a többieknek meg kell tanulniuk kommunikálni valakivel, aki egészen más módon fejezi ki magát, mint ők.

 

Értelemszerűen nem szeretném túl komolyra venni a dolgot, hiszen az Azure Bonds alapvetően egy kalandregény, és annak nagyon szórakoztató. Vannak benne harcok, varázslatok, szörnyek, veszélyes helyszínek, összeesküvések és persze rengeteg olyan fordulat, amelyet egy Forgotten Realms-regénytől várhatunk. De éppen az a jó benne, hogy a szerzőpáros nem akarja folyamatosan fokozni a tétet, állandósítani a feszültséget. A szereplők megállnak enni, beszélgetnek, vitatkoznak, viccelődnek, és közben lassan kialakul közöttük valami, ami több egy egyszerű kalandozócsapatnál.

 

Ez pedig mai szemmel sem vesztett az értékéből. Nyilván más elvárásokkal olvasunk egy 1988-as fantasyregényt, mint amikor megjelent. A fantasy azóta rengeteget változott, sokkal összetettebb világokkal, sötétebb történetekkel és árnyaltabb karakterekkel találkozhattunk. Az Azure Bonds ennek fényében nem minden tekintetben korszerű. Nem is kell annak lennie. Az viszont meglepően jól működik benne, amitől egy kalandregény igazán jó lehet: van egy egyszerűen megfogható, remek alapötlet, van egy lendületes történet, vannak emlékezetes szereplők (a vörös sárkány például), és a szerzők pontosan tudják, mikor kell felpörgetni az eseményeket, és mikor kell hagyni a karaktereket egyszerűen csak együtt, vagy külön-külön létezni.

 

Éppen ezért most, húsz év után sem okozott csalódást a történet. Sőt, bizonyos szempontból többet adott, mint annak idején. Fiatalabb fejjel elsősorban a kalandot láttam benne, most pedig már legalább ennyire érdekeltek a szereplők közötti kapcsolatok, a humoros közjátékok és az, ahogy a négy főhős lassan csapattá válik.

 

Nem hibátlan regény, és mai szemmel bizonyára könnyű lenne olyan pontokat találni benne, amelyek felett az eltelt közel négy évtized miatt már eljárt az idő. De nem is azért vettem újra elő, hogy egy 1988-as fantasyregényt a 2026-os művekhez mérjek. Arra voltam kíváncsi, megmaradt-e valami abból az élményből, amely miatt húsz évvel ezelőtt ennyire szerettem.

Megmaradt.

 

Az Azure Bonds még mindig egy nagyon jól megírt, remek ötletre épülő fantasykaland, amelynek nemcsak a története működik, hanem a szereplői is. És talán ez az oka annak, hogy egy régi Forgotten Realms-regény húsz év után is képes volt rávenni arra, hogy egyetlen ültő helyemben újra elinduljak Alias és társai oldalán azon az úton, amelyet egyszer már végigjártam.