Főkép

Robert Isaacs amerikai író első regényének férfi főszereplője, a New Yorkban élő, 28 éves, irodista Henry egy nap azt veszi észre, hogy érti az állatok beszédét. Az emberiség ősi mítoszaitól Hugh Lofting gyermekirodalmi klasszikusain, a Doktor Dolittle sorozaton át napjaink megannyi különféle könyvjéig-filmjéig felbukkan ez a toposz (talán nem túlzás idesorolni még a Kis kedvencek titkos élete filmeket sem), és hát persze, ki ne szeretné érteni, mit is beszélnek a különféle nem emberi élőlények?

 

Isaacs sztorijában elsőre úgy fest, legalábbis a New York-i állatok pont olyan színesek és tahók, amilyenek a New York-i emberek is tudnak lenni. Henry eszmélésekor egy színpompás, gyönyörűen trillázó kismadárról derül ki, hogy épp keresetlen szavakkal igyekszik őt elzavarni a területéről, és ez még csak a kezdet… A regény egyik fő humorforrása az a változatosság, ahogy az állatok egymást és az embereket szemlélik (és jobbára szidalmazzák).

 

Ám ez csupán az extra a történetben, mely egyébként alapvetően könnyed olvasmány, jó adag romantikával és humorral, bár némi thrillerbe illő izgalom éppúgy van benne, mint jól elhelyezett életbölcsesség. A regény megírását megelőzően Isaacs 30 éven át karmesterkedett, még Grammy-díjra is jelölték. Mindez elenyésző mértékben jelenik meg a könyvben (például hogy Henry egy ponton a klarinétjával tervezi fejbe vágni az esetleges betörőket), de amúgy sem ilyesmire számítottam volna tőle – ha bármit tudtam volna róla, mielőtt elolvasom a regényt. De pont az a jó, hogy minden felhasznált kliséje mellett is végig meg tudott lepni a könyv.

 

Az sem mellékes, hogy a szereplők is szerethetőek, bár gondolom, csomó ember van, aki képtelen lenne kedvelni a visszahúzódó, konfliktuskerülő Henryt, aki ugye nem igazán illik a mai nyugati világba. Mondanám, hogy az ő figuráját talán Woody Allen ihlethette, de New York (egyik?) legnagyobb „megéneklője” az ilyen elesett, fél-nyomorult, bétahím fazonokat sokkal-sokkal jobban kifigurázza, tegye bár önirónikusan. Isaacs regényében csupán az állatok beszédének megértése meg egy-két hátborzongató fordulat nevezhető „nem normálisnak”, amúgy, minden bogaruk, sajátosságuk mellett is a szereplők simán hihetőek. Nem mintha elég olyan nő rohangászna széles e világban, mint Molly, a csupa életöröm másik főszereplő, viszont Gracie, a kutyus (és egyben harmadik főszereplő) kapcsán csak megerősíteni tudom a regény vonatkozó részeit. Igaz, Gracie pomerániai törpespicc, míg a mi családunk kutyája egy német középspicc, de tény, hogy 1. nagyon csahos egy állat, 2. ám közben baromi bölcs is. Meglehet, nem számítanék pont olyan, zen buddhista bölcseket idéző, nos, bölcsességekre a magam ebétől, mint amiket Isaacs Gracie szájába ad, de attól még a mi kutyánk viselkedése, hozzánk való viszonyulása nagyon is hasonló.

 

Nem mondom, hogy ez a világ legjobb könyve. Még hibáknak sincs híján (például nehezen tudom elképzelni, hogy a New York-i metróban nincsenek kamerák, és ha Gracie nőnemű, akkor aligha emeli fel a lábát, hogy lepisiljen valamit). Viszont sokat nevettem rajta (az emberi részeken is), nagyon-nagyon megható és igazi, amire kifut, és ha habkönnyű kis olvasmány is, akkora szíve van, mint a kutyáknak (vagy a többi állatnak, aki így-úgy, de jót ad az embereknek). Nagyon olyan ez a regény, hogy filmvászonra kívánkozik, remélem, lesz belőle az is.