Főkép

Fantasztikus kalandok márpedig nemcsak Angliában, Amerikában vagy Új-Zéland misztikus hegyei között megbúvó falvakban indulhatnak útra, hanem a fonyódi Mandulás utca vasútállomáshoz közeli jelentéktelen kis kunyhójának eldugott íróasztalától is. Hősünknek nem feltétlenül kell elvarázsolt királyfinak, mogorva törpnek, álruhás királylánynak vagy zord, bolond koboldnak lennie. Nekem egy matekból gyengélkedő, pótvizsgára készülő tízéves kissrác, a Balatonutáló Farkas is épp megteszi. Mi az istent keres egy mesekönyv a kezemben? Ki mondta, hogy ez mese? Na és, hogy izgultam-e a könyv olvasása közben? Tündér Lala és Hahó Öcsi történetét az anyatejjel szívtam magamba, Csipike, az óriás törpe kalandjain pedig azzá a felnőtté cseperedtem, aki ma is mindig a kalandot keresi. Szóval igen… kicsit izgultam.

 

„Itt mindenki gyerek, harminc-negyven kilónál senki sem nyom többet. Nem azért vagytok itt, hogy fegyvert fogjatok, a legtöbbetek el sem bírna egy tisztességes másfél kezes kardot! Azért vagytok itt, mert fejben erősek vagytok, olyan erősek, mint kevesen. Hisztek a mesékben, bennem, a Zeppelinben, a különleges lényekben! Egy csomó hihetetlen dolog történt máris veletek, mégis helytálltok, akkor is, amikor a legtöbb felnőtt csak hitetlenkedne, és azt gondolná, elment a józan esze.”

 

Így kezdődik a vad kaland – de csak azok számára, akik hisznek abban, hogy a mese és a varázslat azoké, akiknek a szívük tiszta, erős és nyitott. Látom, már kapizsgálod. Akkor a mese akárkié lehet. A rohanó világhoz szokott, cikázó felnőtt gondolataimnak rendesen vissza kellett húzódniuk a kis csigaházukba, hogy elfogadják: egy gyermek kalandregény izgalmi faktora nyilván alacsonyabban rezeg. Gondoltam én. Novák Zsüliet könyvének első két fejezete olyan volt, mint amikor az ember hangulatfény nélkül, egyedül kezd táncolni egy régen feledésbe merült, de néha felderengő dalra. Aztán, ahogy sorra kigyullad egy-egy kis fény, úgy dobja le magáról hősünk, Farkas – vagy ahogy a többiek hívják, Farki – a zárkózottságát, és lép át a komfortzónáján… meg még valami máson is. Lidércek, szellemek, manók, koboldok és egy veszedelmes szörny kavarják fel az állóvizet hősünk körül élete legunalmasabbnak induló nyarán. Hogy mindez lehetséges-e épp a Balatonon? Te azt gondolod, mindent tudsz és ismersz már az olykor mérges zölden csillogó víztükör világáról? Mi van, ha azt mondom, hogy legmerészebb álmaidban sem hinnéd, mit láttam belőle az elmúlt pár napban?

 

Szellemes, okosan megírt és mozgalmas gyermekkaland-regény, amelyben a valóság és a mese párhuzamai felnőtt fejjel olvasva is többször hangos nevetésre késztettek. Nem szégyen bevallani, hogy amíg hőseink hol egymással, hol egy hihetetlen „másvilág” – mi úgy ismerjük, hogy mese, vagy fantázia – ellenfeleivel küzdöttek, még a Google keresőjét is segítségül hívtam, hogy igazoljam a sejtéseimet. De ami számomra kiderült, az már nem csupán játék és mese. Valóban létezik párhuzam a világunk és a mesék között, és ahhoz, hogy az ember megőrizhesse a józan eszét, valakik éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy fenntartsák az egyensúlyt a két világ határán. Kik ők? Hát mindent nem fogok elárulni, csak annyit mondhatok, hogy nem bánod meg, ha megkéred anyut, hogy vegye meg neked a könyvet – és anyu sem, ha előbb ő is elolvassa ezt a sorozatgyanús Manó Könyvek kötetet. Egy biztos: nem fogjátok ugyanolyannak látni a tavat, mint ezelőtt! Én mindenképpen várom a folytatást, de most irány a Tisza és a saját kalandjaim.