Főkép

Sajnos nem mondhatom, hogy tíz év úgy röppent el, mint egy pillanat, mert elég hosszúnak és eseményekkel teli évtized telt el azóta, hogy 2016-ban a kezembe került az olasz együttes második lemeze. Akkor nagyon jó pillanatban találtak meg, és a zenéjüket azonmód megszerettem. Ez kiderül az akkoriban írt ajánlóból:

„Nem tudom, másoknak milyen élményt jelent a Did You Mrs. Me? című album, nekem felért egy kisebb csodával, mert nem reméltem ilyen ötletes hozzáállást, azt, hogy megannyi metal paródia után jön egy olasz együttes, és tisztelettel ugyan, de alapjaiban újragondolja ezeket a klasszikus nótákat.”

Aztán eltűntek a szemem elől, de nem felejtettem el őket, így amikor tavasszal megláttam a nevüket valamelyik listán, azonnal tudtam, ezt hallanom kell – és ha ugyanolyan izgalmas lesz, mint az előző korong, akkor bizony írni is fogok róluk.

 

Persze felettük sem múltak el nyomtalanul az évek. Nem érzem már azt a játékos meghökkentési szándékot a zenében, ami tíz éve annyira magával ragadott. A Late Ever After sokkal visszafogottabb, érettebb album. Mintha már nem azt akarnák bizonyítani, hogy bármit át lehet írni, hanem azt, hogy ezekből a klasszikusokból egészen más érzelmeket is elő lehet hívni.

 

Első lépésként mindent hozzáigazítanak Claudia Sorvillo hangjához, ami teljesen új dimenziókba helyezi a számokat. Az érzelmi háttér is ellágyul, szó sincs karcosságról, indulatokról. Aztán lelassítják a tempót, felejtsük el azt a száguldást, ami például a Metallica korai lemezeit jellemezte (Motorbreath). Mindezt időnként kiegészítik akusztikus, popos megoldásokkal, vagy a hangszerelést bolondítják meg. Legjobban talán az tetszik, hogy nincs két egyforma feldolgozás a lemezen. Minden számhoz másként nyúlnak hozzá, ezért a Late Ever After végig képes meglepetést okozni.

 

Jó példa erre az AC/DC klasszikusa, a „Let There Be Rock”. A szöveg nem változik, csak a zene, a hangvétel lett teljesen új, némileg a dallam és persze az énekstílus sem maradt változatlan. Lehet, teljesen rosszul gondolom, de egy táncolható popslágert rittyentettek belőle. Hihetetlen.

 

Zeneileg véleményem szerint a Black Sabbath „Heaven And Hell” nótájába nyúltak bele leglátványosabban. Egyrészt sokkal több hangszer szólal meg benne – például harmonika, trombita, fuvola, klarinét –, mint az eredetiben. Ha jól sejtem, mindezt Giacomo Pedicininek köszönhetjük. Másrészt az a visszafogottság, ahogyan Claudia Sorvillo citálja a sorokat legalább annyira eltér Dio eredeti változatától, mint a szám címében említett két mitológiai hely.

 

Bár energikusnak nem mondhatom az albumot, az intenzitás nem hiányzik belőle, köszönhetően a hangszerelésnek és azoknak az apró változtatásoknak, amelyekkel az eredeti dallamot kiegészítik, módosítják. Mindezek fényében azt javaslom, hogy érdemes előbb az eredetiket, és utána a Driving Mrs. Satan előadását meghallgatni. Így garantáltan észrevesszük az eltéréseket.

 

Egyértelműen sokat fejlődtek az elmúlt tíz év alatt, elég csak meghallgatni a lemez utolsó két számát, ezekben érzem legjobban, hogy sikerült még egyedibb, jobb átiratokat írniuk. Tíz évvel ezelőtt is ezt szerettem bennük, de most még inkább érzem: nem kifigurázzák ezeket a dalokat. Inkább új életet adnak nekik.

 

Elfogadom, hogy némi ráhangolódás nélkül furcsa élmény lehet a Late Ever After első meghallgatása. De aki nyitott az újdonságra, és szeretné kedvenc metal dalait teljesen új köntösben viszont látni, az nyugodtan dőljön hátra, és nyomja meg a play gombot.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: Ace Of Spades, Heaven And Hell, Let There Be Rock

2026-ban megjelent album (Liburia Records)

Weboldal: https://www.facebook.com/drivingmrssatan/

 

 

Az együttes tagjai:

Claudia Sorvillo – ének, vokál

Giacomo Pedicini – nagybőgő, elektromos basszusgitár, elektromos gitár, cselló, zongora, Rhodes, Moog, szintetizátorok, Shaker (8)

Valerio Middione – akusztikus gitár, vokál

 

Közreműködők:

Antonio Esposito – dobok (1, 2, 7)

Charles Ferries – szárnykürt (8)

Davide Mastropaolo – orgona (4)

Francesco Di Cristofaro – harmonika (6, 7, 8) fuvolák (7)

Francesco Forni – elektromos gitár (2)

Gabriele Pedicini – elektromos gitár (4)

Luigi Scialdone – mandola, mandolin (4)

Pericle Odierna – trombita, harsona (7), klarinét (7, 8)

Salvio Vassallo – dobok (3, 5, 6) Waldorf és Arp Odyssey (5)

 

A lemezen elhangzó számok listája:

  1. Breaking All The Rules 03:39
  2. Ace Of Spades 03:43
  3. Creeping Death 04:13
  4. The Trooper 03:50
  5. Motorbreath 03:21
  6. Let There Be Rock 04:06
  7. Heaven And Hell 04:53
  8. Only The Good Die Young 03:48