Főkép

Adél közel hét éves, és ha véget ér a nyár, iskolás lesz. Hogy mi minden történik ezen a bizonyos nyáron, Adéllal és Adélban – erről mesél ez a kötet. Mindebből könnyű arra következtetni, hogy Stefanie Höfler könyve azért íródott, hogy segítse az ex-ovisok felkészülését az iskolára, ám ez csupán egy része a teljes képnek.

 

Ahogy a kötet alcíme (Csöndes és zajos érzések könyve) is jelzi. De ha emiatt érzékenyítő könyvre számít a felnőtt olvasó, akkor megint csak a kép egy részét látja, nem az egészet. Igen, előkerülnek egészen komoly témák is (háború, menekült-lét, másság, halál és így tovább), s ugyanilyen fontos az, hogy mi játszódik le Adélban. A testében, a fejében, a kis lelkében. A könyv első két fejezetéből megtudhatjuk, a többiek szerint milyen Adél, és azt is, hogy őszerinte mi zajlik benne. És már ez a két oldal annyit ad, hogy felnőtt olvasóként kicsúszhat a szánkon olyasmi, hogy például „aztamindenit”, vagy „húha”. Hogy gyerekfejjel milyen olvasni (vagy meghallgatni, ahogy felolvassák nekünk), arról jelen sorok írójának persze nehezebb nyilatkozni. Azért is, mert két dolog nyomban világossá válik az említett első két oldalon: Adél egyedi karakter, és Adél átlagos gyerek. Mindkettő igaz. Hogy kissé talán magánakvalóbb, mint a társai, hogy talán hajlamosabb aggódni ezen-azon, még nem teszi őt valóban különlegessé – de végül is mindenki más, mindenki különböző a másik ember szemszögéből nézve. Vajon egy gyerek jobban megérti majd a testvérét, barátját vagy osztálytársát, netán saját magát, ha elolvassa ezt a könyvet? Nem biztos, de könnyen megeshet. De végül is a legtöbbünk számára felnőtt fejjel is energiaráfordítással jár megpróbálni megérteni a másik embert, s akkor sem garantálja semmi, hogy sikerülni is fog…

 

Mindezek alapján talán túlságosan is komoly könyvnek tűnhet az Adél szerint, de ez is csupán egy része a teljes képnek. Egyrészt ott vannak Philip Waechter könnyed, sokszor vicces, a Quentin Blake-iskolához sorolható illusztrációi, melyek a gyermekkönyv-jelleget is erősítik (itt-ott képregénybe váltva), másrészt a szöveg nagyon is Adél saját hangján szól. Egyszerű, őszinte gyermeki nyelven, úgy, hogy 5 éves kortól felfelé bárki megértse. És miközben Adél megéli a nyár, a barátság, az élet megannyi szép és csúf részletét, valószínűleg még az az olvasó is talál majd a könyvben olyat, ami hozzá és róla szól, aki amúgy Adél gyökeres ellentétének látja magát.

 

Azt hiszem, leginkább az életről szól ez a könyv, és arról, hogy általában van rá esély, hogy megértsük a másikat és önmagunkat, megtaláljuk a helyünket a magunk környezetében, akármilyen nagy és felfoghatatlan is maga a világ. S amilyen közhelyesen hangzik ez a mondatom, annyira nem az Stefanie Höfler könyve. Erőltetéstől mentes, őszinte, együttérző. Nagyon jó volt olvasni.

Egyébként mindkét szerzőtől adott már ki könyveket a Pagony (Waechter nem „csak” illusztrál, de ír is), és ahogy olvasom, hogy mikről szólnak, úgy tűnik, azok is hasonlóan tartalmasak és igaziak.