Főkép

Azt hiszem, három kötet után nyugodtan kijelenthetem, hogy a Dungeon Crawler Carl nem egyszeri fellángolás volt. Az első rész a teljesen őrült alaphelyzetével és fekete humorával vett le a lábamról, a második tovább építette ezt a különös világot, a harmadik pedig ismét képes volt meglepni. Carl még mindig alsónadrágban próbál életben maradni, Muffin Hercegnő pedig továbbra is ugyanaz a hiú, öntelt és öntörvényű macska, akit egyszerűen lehetetlen nem kedvelni.

 

A magyar kiadás borítója szerintem ezúttal sem adja vissza azt a hangulatot, amit a regény képvisel. Az angolszász borítók meglátásom szerint sokkal közelebb állnak ehhez az abszurd világhoz, ahol egy alsógatyás főhős és egy szépségverseny-győztes macska teljes természetességgel próbál túlélni egy galaktikus valóságshow újabb szintjein.

 

Ezúttal a történet más hangsúlyokat kap. Az előző részekben inkább az egyéni vagy kisebb csoportos kalandozások kerültek előtérbe, most viszont több ezer ember próbál egy közös cél érdekében együtt dolgozni. Tetszett, hogy a szerző nem egyszerűen megnövelte a szereplők számát, hanem megmutatta azt is, milyen nehéz összehangolni ennyi ember munkáját, miközben minden percben az életükért küzdenek.

 

A negyedik szint önmagában is remek ötlet. Az egész egy hatalmas vasút- és metróhálózatra emlékeztet, ahol a kalandozók különböző színű vonalakon, állomásról állomásra haladnak. Természetesen ennek is megvannak a maga szabályai, és hamar kiderül, hogy a pályát eredetileg nem a túlélők kényelmére tervezték. Már az első pillanatokban érezni lehet, hogy a készítők komoly tömeghalállal számoltak. Bevallom, olvasás közben többször eszembe jutott Sheldon az Agymenőkből. Valószínűleg imádná ezt a rendszert... bár jó eséllyel nem jutna el élve a következő színű vonalig.

 

Carl és Muffin Hercegnő természetesen folyamatosan fejlődnek. Nemcsak új felszerelésekhez és képességekhez jutnak, miként szintlépésben sincs hiány – hanem a személyiségük is folyamatosan formálódik. Eközben egyre nyomasztóbbá válik a háttérben zajló politikai játszma és ármánykodás is. Egyre inkább az az érzésem, hogy maga a kazamata csak a jéghegy csúcsa, miközben a valódi konfliktusok jóval magasabb szinten zajlanak. Ez a történetszál kötetenként egyre érdekesebb, nem beszélve a következő kazamataszintekre történő utalásokról.

 

Szerencsére a humorból ezúttal sincs hiány. A rendszer továbbra is olyan teljesítményeket osztogat, amelyek legalább annyira sértegetik a játékosokat, mint amennyire jutalmazzák őket. Az egyik kedvencem például ez:

 

„Új teljesítmény! Mentálisan instabil ruhagyűjtögető!

Több mint 500 pontosan ugyanolyan, halmozható ruhadarab van a tárolódban.

Mégis mi a franc bajod van? Turkálót tervezel nyitni, vagy mi? Inkább menj el dilidokihoz. Lehetőleg egy olyanhoz, akit nem nyírtok ki azonnal.

Jutalom: Ezt a viselkedést nem jutalmazzuk. Neked elmentek otthonról.”

 

A történet hol őrült tempót diktál, hol egy kicsit lelassul – például a pihenőszobák környékén –, de ettől csak még jobban működik. Van idő egy kis levegővételre, mielőtt újra elszabadulna a káosz. A legrosszabb – vagy talán legjobb – tulajdonsága azonban továbbra is az, hogy függővé teszi az olvasót. Állandóan ott motoszkál a fejemben a kérdés: vajon most mi lesz a következő őrült fordulat, és ezt ugyan hogyan fogják túlélni?

 

Bevallom, nekem ez a világ különösen közel áll hozzám, mert annak idején sokat játszottunk AD&D 2nd kiadással, és olvasás közben néha nagyon erősen visszaköszön az a fajta ‘gonosz mesélő + túlbonyolított szabálykönyv’ hangulat, amit akkor testközelből ismertünk, műveltünk.

 

Három kötet után továbbra is úgy érzem, hogy a Dungeon Crawler Carl az egyik legszórakoztatóbb fantasy sorozat, amivel az utóbbi években találkoztam. A karakterek remekek, a humor változatlanul működik, a megoldandó feladatok eddig nem ismétlik önmagukat, a történet pedig kellően szövevényes ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsa az érdeklődésemet. A tervek szerint tízkötetes sorozatról van szó, amelyből angolul eddig nyolc jelent meg, így bőven maradt még tér a folytatásra. Én pedig ugyanúgy várom a következő részt, mint amikor befejeztem az első vagy a második kötetet.