Főkép

Felvértezve azzal a tapasztalattal, hogy ezt a sorozatot nem egészséges munkába menet olvasni, feltaláltam a megoldást – öt nap helyett két nap alatt fejeztem be a második kötetet. Így statisztikailag minimálisra csökkentettem az utazás jelentette veszély esélyét, viszont azzal nem számoltam, hogy így olvasnivaló nélkül maradtam a hét többi napjára. Ezen az ellentmondáson még dolgozni fogok, beszámolok az esetleges sikerrel kapcsolatban.

 

Igen, két napa alatt értem a végére a könyvnek – igen, ez már megint olvasatta magát, igazi betűdrognak tekinthető, ezért mindenki csak saját felelősségére vegye kézbe, meg az összes, ilyenkor szükséges figyelmeztetés. Ja és természetesen a későn érkezők ne ezzel a résszel kezdjék az ismerkedést a sorozattal, hanem vegyék elő az első könyvet.

 

Hőseinkkel együtt megérkeztünk a kazamata rendszer harmadik szintjére, ahol azzal kezd minden életben maradt kalandor, hogy kasztot választ, és szétosztogatja a tulajdonságpontjait. Ez így nem hangzik túl izgalmasnak, kivált, ha az olvasó még sosem játszott szerepjátékot vagy olyan videójátékot, ahol fontos program a karakter fejlesztése. Természetesen ebben a sztoriban ez sem olyan egyszerű, mint ahogy az ember elképzeli, elvégre milyen lehetőségek állnak egy MACSKA előtt, aki nem akar más fajt választani? Na ugye.

 

Én mindenesetre jól szórakoztam ezeken a fejezeteken, de később sem csalódtam, mert egyelőre a duó agyatlan hentelés (eszetlen öldökélés a tudpontok érdekében, amitől nő az illető szintje) helyett valami egészen más foglalatosság után nézett. Küldetéseket vállalnak be, ráadásul nem az egyszerűbb fajtából, hanem a nyomozós, gondolkodós fajtából. Persze ezek sem mentesek az életveszélytől, de legalább gyakran eszébe jut a Carl és Muffin Hercegnő alkotta duónak, hogy hiába fejlődtek sokat, náluk sokkal erősebb lények járják a vidéket.

 

Mindenesetre a harmadik szint ezen részén elszórt városban élőhalott cirkusz járja a romokat, és meggyilkolt prostituáltak záporoznak az égből. Mindezek tetejébe Carlnak még mindig nincs nadrágja.

 

Azért nem csak az ő kalandjaik, jobban mondva folyamatos életveszélyes találkozásaikkal múlatjuk az időt, hanem apránként egyre többet megtudunk a világról, a különféle érdekcsoportokról, valamint a fontosabb NJK-ról (nem játékos karakter). Nem csak az válik világossá, hogy a szerzőnk alaposan kitalálta a világot, hanem az is, hogy a különféle érdekcsoportok tervei között sajnálatos módon szerepel hőseink elpusztítása vagy bujtatott támogatása. Vicces, hogy ezeket az infókat általában a beszélgetős műsorokban kapjuk meg, ahova időről-időre meghívják a párost.

 

Nem mellékesen alakul a csoportdinamika, hiszen mire eljutunk a második kötet végére, már négy plusz egy fő alkotja ezt a társulást, amelynek rövidtávú célja az életben maradás, hosszú távú tervük meg nincs.

A humor továbbra is meghatározó, van belőle mindenféle, felnőttként végig remekül szórakoztam. Az alábbi párbeszéd a két főszereplő között hangzott el:

„– A macskák nem isznak koktélt – mondtam.

– A macskák lézert sem lőnek a szemükből, de hát ezt dobta a gép, Carl. Anyuci ma szabadnapos.”

 

Az mindenképpen plusz pontot ér, hogy Matt Dinniman hétpróbás mesélő módjára nem csak a jelennel foglalkozik, hanem már a jövőt építgeti. Másra nem tudok gondolni, mert túlságosan sok utalás esik jövőbeli ellenfelekről, következő szintekről. Természetesen semmi konkrétum, csak lehetőségek, kacsintások, aggodalmak.

 

Ezeket azonban hagyjuk meg holnapra, jobban mondva a harmadik részre, ahol a cím szerint majd főzni fogunk.