Ragnar Helgi Ólafsson: Apám könyvtára – Rekviem

Ez egy rövid, ám annál sűrűbb könyv, melyről talán elég lenne annyit írni, ami a címe: Apám könyvtára – Rekviem. Ebben minden benne van. De a magyar kiadó méltán haragudna meg rám, ha ennyivel intézném el ezt az ajánlót.

A címbéli apa a szerző, Ragnar Helgi Ólafsson apja, egykori könyvkiadó, aki tetemes mennyiségű könyvet hagy az örököseire – Ragnarra, a testvérére és az édesanyjára. Évekkel az apa halála után Ragnar kénytelen nekilátni a könyvek átnézésének, kiselejtezésének. S minthogy ő maga is olvasó, író, sőt, könyvkiadó, ez a munka óhatatlanul előhoz benne egy csomó emléket, s még több kérdést, gondolatot. Mindezeket a maguk töredékességében osztja meg az olvasóval, be-beszúrva randomnak tűnő idézeteket a könyvtárban lelt különféle művekből (de főleg izlandi néptörténeteket rejtő kötetekből). Néhány illusztráció is akad, zömük olyan, mint a fénymásolás korai korszakának másolatai, szinte értelmezhetetlenek, és különben is jobbára nem ott vannak, ahova illenének (ha ugyan illenének bárhova).

Természetesen a könyv az elmúlásról szól. A szeretteinkéről, önmagunkéról, az általunk ismert világéról, sőt, a Naprendszeréről. Az író ugyanis a könyvnek viszonylag az elején elmeséli gyermekkori élményét, mikor egy könyvből megtudta, hogy évmilliárdok múlva bár, de maga a Nap is el fog pusztulni, közben felégetve a mi bolygónkat is. Ez mintegy a „kályha” ebben a könyvben, s nem is az apja halála – az, hogy akkor felfogta, hogy minden véges, bármit teszünk, elmúlásra van ítélve. Azt hiszem, ha nem is pont ugyanígy, de ezt az élményt nagyon sokan átéltük már. A legtöbb olvasó tudni és érteni fogja, miről beszél Ragnar.

S persze mindezeken belül a könyvekről is filozofál. Apja könyvtárában számos olyan kötet van, mely rég elhunyt emberek történeteit örökíti meg, letűnt korokból – így az idézett kis részletek is jobbára idegennek hatnak a mai olvasónak (túl azon, hogy az izlandi nyelv és észjárás mennyire sajátos és mennyire különbözik még a többi skandináv népétől is). E köteteket gyűjtők állították össze, hogy megőrizzék a bennük foglaltakat a jövő nemzedékeinek – majd szemétdombon végzik, vagy legjobb esetben is antikváriumok vagy magánkönyvtárak poros polcain, soha, senki által nem forgatva. Mi végre hát minden?!

Persze erre a kérdésre maga a könyv is válasz, akár általában véve is. Ragnar így fogalmaz: „…vajon valóban kizárhatjuk, hogy valami láthatatlan, sőt akár misztikus történik egy-egy szöveg olvasásakor? A változás – tűnjön bármilyen aprónak vagy jelentéktelennek – általában az olvasó fejében megy végbe: új ötletek születnek, és neuronok kapcsolódnak össze, vagyis a szavak megváltoztatják az anyagot.”

De azt is látja az író, hogy az olvasás kezd kihalni, a tömegek egyre inkább „fogyasztanak” olyasmiket, melyekhez nem (vagy nem igazán) kell tudni olvasni. Borúlátó, okkal, és számomra új gondolatot is hozott ezen a téren. A regény kapcsán írja: „Micsoda egybefüggő történetek és átfogó világképű szereplők – mintha a nyomtatásnak vagy a könyvnek mint eszköznek köszönhetően képesek lennénk magunkat és a valóságot ilyen keretek között érzékelni. De a lehatárolás is kulcsfontosságú. Minden regény ígéret a lehatároltságra, a végességre és az önállóságra.” Majd hozzáteszi: „Az internet ezzel viszont szembemegy: ott eltűnnek a határok, minden mindennel összefügg, végtelen és nyitott terep – inkább hasonlít gombatelepre, mint celofánba csomagolt vágott virágra. (…) Ha az újabb és újabb technológiák továbbra is az igényeiknek megfelelően alakítanak majd minket, elképzelhető, hogy a jövő emberének olyan idegen lesz a regényolvasás, mint amilyen nekünk a középkori krónikákat kézbe venni: még értjük a szavak egy részét, a szövegek célját és hatását viszont már nehezebben látjuk be. Nem „kapcsolódunk” hozzájuk.”

Ezzel nem szeretnék vitatkozni, nem is tisztem, de felmerült bennem, hogy legyen bár múló divat, legyen bár egykaptafára készült termék mind, manapság elsősorban a fiatal nők, a young adultnak mondott korosztály körében rengetegen olvasnak vaskos regényeket. Azok, akik már az internet korába születtek. Magam mindig úgy gondoltam, s Ragnar ebben talán megcáfol, hogy az embert az is teszi emberré, hogy érti és szereti a történeteket. Ő maga bevallja a könyv egy pontján, hogy nem olvas regényeket, nem érdekli a fikció – és persze, az olvasás nem csak szórakozásra szolgál, ugyanilyen alapvető funkciója az ismeretszerzés illetve a gondolkodás. Ragnar szemlátomást ez utóbbiak miatt olvas, ír – s ki tudja, talán ilyesmiket is ad ki. Ugyanakkor szintén ő az a sajátos könyvkiadó, aki csak a könyvmegjelenés napján árusítja a könyveit, a maradékot elégeti… És ez a könyv is tele van olyan idézetekkel, sőt, olyan személyes, családi történetekkel, melyek azoknak, akik megélték, az életüket jelentették – mindenki másnak történetek csupán. „Csupán.” Így megértem, ha Ragnar nem akar azzal foglalkozni, hogy, különösen a regény, a fiktív irodalom tudatmódosítóként, uram bocsá’ kábítószerként is szolgál olvasók milliói számára, de egy kicsit sajnálom őt, ha ezt a talmi örömöt sosem tudta átélni – mely semmivel sem kevésbé múlandó, mint a nem-fiktív művek, mint Ragnar egyébként számomra legalábbis lebilincselő, magával ragadó, utazásnak beillő gondolatmenete, melyet ebben a könyvben leírt – s mely egyben az ő saját gyászának a története, leírása, elmesélése (ideértve azt is, hogy élete egy pontján elvált).

Tessék, mennyi mindent hordtam össze egy ilyen rövid könyvről. Ugye, hogy elég lett volna a címe? Vagy max. annyit hozzátenni, hogy bár nehéz és elgondolkodtató, mindenkinek merem ajánlani, aki szeret olvasni, netán átélte már a gyászt.