Főkép

Idén szerintem még nem szórakoztam ennyire jól olvasás közben, miként az sem mostanában történt meg velem, hogy a történet lebilincselő mivolta miatt, munkába menet elfelejtettem leszállni a megfelelő metrómegállóban. Ez egy héten belül kétszer is előfordult, és csak azért nem többször, mert a végére értem a regénynek.

 

Menet közben több hasonlóság is eszembe jutott, mint például Ernest Cline klasszikusa (Ready Player One), és még inkább a Reincarnated as a Sword - Penge az új életem című mangasorozat. Aztán azon kezdtem el filózni, hogy teljes szépségében azok fogják értékelni a könyvet, akik játszottak már RPG-t (szerepjátékot), vagy olyan számítógépes játékot, ami szintén a szerepjátékra alapul. Számukra olyan ismerős fogalmak szerepelnek a regényben, mint a szintlépés, tapasztalati pontok, tulajdonságok, varázslatok, szörnyek és nem utolsó sorban kellemetlenkedő mesélő, aki folyamatosan a játékosok életének megkeserítésén ügyködik – csak itt ezt a szerepet az MI tölti be.

 

Ha a regény nyújtotta élményt a maga teljességében szeretnénk befogadni, akkor az RPG-s háttértudás mellett nem árt tisztában lennünk napjaink valóságsóinak nyelvezetével sem, mert bizony szerzőnk lépten-nyomon használja ezt a dialektust, amivel kapcsolatban szerintem minden, legalább nyolc osztályt végzett emberben kialakul valamilyen ellenérzés.

 

A történetről órákig tudnék mesélni, csak félek, ezzel előre lelövöldözném a meglepetéseket, poénokat – közbe se jutifalat, se tapasztalati pontot nem kapnék érte – de valamit muszáj átadnom a hangulatból:

Egy nagydarab férfi (Carl). Az exbarátnője macskája (Muffin Hercegnő). Egy kegyetlen, szadista elemekkel teli vetélkedő, amihez fogható nincs az univerzumban: egy kazamata-járós kaland, ahol a túlélés azon múlik, hogy a lehető legszórakoztatóbb módon öld meg a prédádat. Ha egyszer bent vagy a 18 szintes kazamatarendszerben, nem tudsz kijutni. És ami még rosszabb, minden szintnek időkorlátja van. Csak napjaid vannak, hogy megtaláld a lépcsőt a következő szintre, különben számodra vége a játéknak. Ez a játék elsősorban NEM az erődről vagy az ügyességedről szól, hanem a követőidről, a nézeteidről, a befolyásodról. Arról, hogy közönséget építs és stílusosan öld meg a szörnyeket.

 

A háttérsztori a fentiekhez röviden a következő: a Föld egyik pillanatról a másikra megszűnik az emberiség otthona lenni: egy galaktikus civilizáció egyfajta valóságshow-ként alakítja át a bolygót kazamatává, ahol a túlélőknek szintek, szabályok és közönség előtt kell bizonyítaniuk.

 

Van itt izgalom, harc, fordulat, meglepetés, emberség és szemétség. A pincerendszer felderítését olyan epizódok tarkítják, mint az Éhezők viadalából ismerős interjúk. Nem elég, hogy az életben maradásodért küzdesz, még jópofizznod is kell egy műsorvezető mellett, mert a követők, a szponzorok nélkülözhetetlenek az életben maradáshoz. Valamint nagyon sok humor, móka és kacagás. Említettem már, hogy hősünk, Carl bőrkabátban és boxeralsóban kezdi a kazamaták feltérképezését? A regény egyik legjobb húzása, hogy a teljes abszurditás mögött végig ott marad a valódi tét: ezeknek a szereplőknek tényleg az életükért kell küzdeniük.

 

Ő egyébként abszolút átlagembernek számít, aki nehezen dolgozza fel a történteket, azt a „vége a világnak” szituációt, amibe került, a központi hírekben említett nagyszámú elhalálozást, és távol áll tőle mind a szociális, mind a tévés jópofizás. Ellenben nem áll tőle messze az együttérzés, viszont van annyira realista, hogy mindent megtesz az életben maradásért.

 

RPG-s háttérrel különösen sok apró kikacsintás és ismerős elem lesz benne, de a könyv azok számára is működik, akik csak egy nagyon szórakoztató, pörgős fantasyra vágynak.

 

Imádtam a könyvet, és azon gondolkodtam, hogyan vegyem rá az ismerőseimet az olvasásra, mert véleményem szerint RPG-seknek kötelező. Az első kötet után számomra már nem is az volt a kérdés, hogy folytatom-e, hanem hogy mikor kerülhet a kezembe a következő rész. Mert ugyan nincs cliffhanger a kötet végén, azonban nagyon érdekel, mi lesz az ember-macska páros további sorsa.