Főkép

A Death nevű floridai zenekar a ’80-as és ’90-es években metalzenei történelmet írt. Talán nem ők játszottak először death metalt, de mindenképp miattuk nevezték el így ezt a brutális irányzatot. Ám a korai idők belezős-acsarkodó vonalát lemezről lemezre egyre komplexebb, egyre inkább progresszív zene váltotta fel, melyhez az énekes-gitáros-dalszerző-zseni, Chuck Schuldiner szövegei is felnőttek. Ám sajnos a zenekar neve (Halál) túl korán jött el érte, 34 éves korában agytumor vitte el. Magam azon szerencsétlenek közé tartozom, akik sosem láthatták Chuckot koncerten, élőben.

 

Túl azon, hogy a metal egészére hatással volt a munkássága, az emlékét több olyan zenekar is ápolja, melyben eredeti Death tagok is szerepelnek. Tekintve, hogy amúgy a csapat felállása sűrűn változott, kisebb fesztivált is lehetne a volt zenésztársaival rendezni, ám jelenleg két ilyen formáció mozog. A Left To Die a korai idők horrorisztikusabb, egyenes vonalán halad (és ad ki így-úgy saját albumokat is), a Death To All pedig tematikus turnékat tart. Jártak már nálunk, csak én nem voltam épp itthon, ám most végre sikerült ott lennem.

 

De mielőtt elmerültünk volna a múlt nagyságában, két vendégzenekar műsora is várt ránk. A soproni Neuropsy négyeséből hárman alighanem később születtek, mint amikor Schuldiner elhagyta ezt árnyékvilágot, ám egyértelműen hatott rájuk is a Death zenéje, ahogy a ’80-as évek illetve a ’90-es évek elejének számos death és thrash metal hőse. Mindez a kiállásukon is tükröződött, és bőven volt ötlet, lendület, erő a koncertjükben. Nem állítom, hogy már vannak olyan szinten, amivel valami tényleges pluszt adnának a metal ezen brutálisabb irányzataihoz, de önmagában az, hogy ilyen fiatalok így életben tartják a lángot, és hogy bevonzzák az ifjú közönséget is, épp elég remek.

 

 

 

A brit Cryptic Shiftre is hatással volt a Death, de ők még a legborultabb Schuldiner-daloknál is komplexebb zenét játszanak. Ezévi második albumukat, az Overspace & Supertime-t sokszor meghallgattam, és bár érzékelem, hogy elképesztő ötlet- és riffhalmaz az anyag, és imádom a hátborzongató atmoszféráját, sci-fi témáit (nem véletlenül viselt az egyik gitáros Voivod-pólót!), még mindig képtelen vagyok bármit felidézni az anyagból. Koncerten is hasonló volt az élmény: láttam-hallottam, hogy elképesztő muzsikálás megy, de valóban fogós téma egyszerűen nem jött. Egy-két egyszerűbb, húzósabb riffre beindult a közönség, de a szaunába váltott nagyteremben így is némileg fárasztó volt ez a koncert.

 

 

 

A Death To All viszont azonnal hatott, és ez persze Chuck minden súlyosságuk mellett is megjegyezhető, fogós témáinak is köszönhető. De a fellépőknek is. A zseniális basszusgitáros, Steve DiGiorgio volt az első számú frontember, aki emblematikus fazonjával, jó kedélyű kiállásával és konferálásaival, és elképesztő játékával megmutatta, milyen az, ha egy élő legenda egyúttal emberi és valódi. Hasonlókat mondhatok el a dobokkal csodákat művelő Gene Hoglanről, aki szintén a metal világának saját jogán is meghatározó alapembere. Ugyan Chuck az egyetlen, aki minden Death albumon szerepelt, és mindig kiváló zenészekkel vette körül magát, ez a ritmusszekció volt a legkimagaslóbb mind között.

 

Bobby Koelble gitáros ugyan „csak” a Symbolic albumon játszott, de Andy Serkist idéző fizimiskája és őrületes gitárjátéka miatt abszolút helye volt itt. És bár Chuck írta a Death dalokat, az sem vitás, hogy a legtöbb zenésze is hozzátette azokhoz a magáét. Max Phelps énekes-gitáros jóval visszafogottabb volt, frontemberként igazán csak a koncert utolsó harmadában kezdett ténykedni, de ez így volt korrekt – Schuldinert kellett méltón pótolnia, ami óriási feladat, és nem illett volna hozzá, ha magát helyezi előtérbe. Így is világos, hogy a Cynicben is megfordult muzsikus tudás és alázat terén is maximálisat nyújtott.

 

A koncert első fele alapos áttekintést adott a Death majd’ minden lemezéről, kiemelve a Spiritual Healinget (amelyen elkezdődött a zenei bonyolódás). Magam is szeretem a korai anyagaikat, de a negyedikként érkező Lack of Comprehension félelmetes intrójánál érkezett meg az első borzongás. A Human albumon fordult végképp progresszív irányba a Death, és az azt követő Individual Thought Patterns-ről hozott The Philosopher is hidegrázós élmény volt.

 

 

 

Hanem a buli második fele volt az, amiért félzombi állapotomban is vállaltam a koncerttel járó minden fáradalmat. Ugyanis teljes egészében eljátszották az 1995-ös Symbolic albumot, mely ott van a 10 örök kedvenc lemezem között, illetve a metal történet egyik megismételhetetlen, felülmúlhatatlan csúcsalkotása. Schuldiner komolyzenei hatásai és zeneszerzői kvalitásai ezen az anyagon teljesedtek ki. Hiába, hogy az ének itt is megmaradt a kései Deathre jellemző, rikácsolás és üvöltés közötti vokalizálásnál, még abban is gyönyörűséges dallamok vannak – hát még a zenében! Megjelenése óta számtalanszor hallgattam meg ezt az albumot, és még mindig ugyanolyan elementáris erővel hat rám, ugyanúgy hitetlenkedem, hogy ilyen elképesztően megtekert, mégis fogós témákat, ilyen intelligens, bölcs szövegeket hogy lehetett csinálni.

 

Kicsit tartottam is tőle, hogy milyen lesz mindez élőben, mert annyira sűrű zene ez, hogy nehéz jól keverni. Ám, ha hangos volt is a hangcucc, remekül szólt minden. Főleg DiGiorgio előtt állva (a teltház következtében oda beszorulva) nyilván az ő produkcióját tapasztaltam főleg, ő meg igazi showman. Mezítláb, teljes átéléssel zenélt, tartva a kontaktust a hálás közönséggel. Sok dalban háromhúros basszusgitárt használt, többet és jobbat hozva ki belőle, mint az eredetileg négyhúros hangszeren játszók 99,99%-a.  Sokszor volt az az érzésem, hogy a jóval funkysabb, bolondabb és könnyedebb zenét játszó Primusban ügyködő, szintén basszus-géniusz Les Claypool és Steve valójában édestestvérek. De a többieken is látszott, hogy élvezettel zenélnek, egymással is gyakran viccelődtek, miközben az észbontó témákat árasztották ránk.

 

Az érzelmileg is megrázó Symbolic blokk után még két ráadást kaptunk: az utolsó Death lemez legsúlyosabb, kissé doomba hajló tételét, a Spirit Crushert, valamint a Phelpsszel egyidős (1988-as) Leprosy örökzöldjét, a Pull The Plug-ot. Melyet követően a zene brutalitásával gyökeres ellentétes módon szélesen vigyorgó, boldog tömeg távozott a Dürerből.

 

Végül egy gondolat (ha már úgyis ilyen veszett hosszú cikk lett ez). Magam is vegyes érzelmekkel viseltetek az iránt, amikor mintegy önmaguk tribute-jeként működő zenekarokat látok, ahol valamely alapvető tag hiányzik (pl. mert elhunyt). Adja magát a gondolat, hogy csak a pénzért csinálják. Amivel amúgy önmagában tán nincs is baj: még a zenészeknek is pénzbe kerül az élet. Nyilván van az a szint, ami a múlt kiárusítása, meggyalázása. De sok esetben tapasztalni azt, hogy a megmaradt eredeti zenészek amúgy tényleg szívvel-lélekkel zenélnek, még élvezik is (a Death To All bő két órán át zúzott 29-30 fokban, nem mondhatja senki, hogy nem dolgoztak meg a pénzükért). És persze, hogy vannak később érkezők (vagy későn ébredők), akik csak ilyen formában tapasztalhatják meg a nagyszerű régi dalokat élőben. Nekik Ez Az Élmény, mert ez jut.

Ugyanakkor gondoljunk bele, mi lett volna, ha a komolyzene hajdani nagyságainak már senki nem játszhatná a zenéjét, mondván, XY zeneszerző meghalt, mi jogon teszi pénzzé más az ő művészetét. És legyen bár Beethoven vagy Death, az élmény, amit a zenétől kapunk (akár felvételről hallgatva, akár koncerten) valami olyan csodálatos, amire a mennyei, fennkölt, áldott jelzők is illenek. Mindazonáltal itt és most, a valós életben tudjuk megtapasztalni - hisz' ki tudja, mi vár ránk a Death után. Szeretem azt a megfogalmazást, hogy a koncerten élőben hallhatjuk a zenét, mert valóban, egy jó koncert egyenlő a jó élettel, a jól megélt élettel.