Beleolvasó – Sarah Harman: A többi anyuka utál engem

 

Részlet a regényből:

 

BEVEZETÉS

 

AZ ELTŰNT KISFIÚT Alfie Risbynek hívják. Tízéves, és hogy őszinte legyek, egy hitvány kis szarcsimbók.

Tisztában vagyok vele, hogy szörnyű dolog ilyet mondani egy gyerekről, pláne egy olyan srácról, aki eltűnt. Azonban (és erre nem vagyok büszke) ha arra kértek volna, válasszak Dylan osztályából valakit, akinek fényes nappal nyoma vész, Alfie mindenképpen az elsők között lett volna a listán.

Vannak olyan gyerekek, akiket egyszerűen legszívesebben felpofoznál, Alfie pedig egy volt közülük. Talán a hajszíne – az a halványvörös árnyalat, amelyet répavörösnek szokás hívni – vagy a mazsolaszínben játszó, bamba tekintete, esetleg a hegyes kis fogacskái miatt, amelyek jellegzetes, görényszerű megjelenést kölcsönöztek neki.

Hogy a fogai valóban hegyesek voltak, az tény: tavaly úgy megharapta Ceciliát, a bébiszitterét, hogy a lány sebét össze kellett varrni. Szegény hetekig a bekötött alkarját szorongatva tűnt fel a sulinál délutánonként, hogy hazavigye Alfie-t; olyan volt, mint egy szomorú kísértet.

Egy alkalommal, amikor önkéntes kísérő voltam egy osztálykiránduláson, és London északi részén, a Hampstead Heath Parkban piknikeztünk, Alfie egy tál göngyölt virsli felett áthajolva megjegyezte, mintegy mellékesen, mintha csak a bárpultnál üldögélnénk, mint két felnőtt, hogy nagyon bírja a ribancos körmeimet.

Aztán ott van a családja is. A szülei nem csupán amolyan tipikus St. Angeles-es gazdagok voltak, mint a suliba járó gyerekek szülei általában. Ők teljesen más ligában játszottak.

– A jóisten se tudná megszámolni, annyi pénzük van – súgta nekem az egyik anyuka a tavaly tavaszi jótékonysági délutánon, miközben éppen színes cukorral megszórt sütiket rakosgattunk kis műanyag tálcákra.

Ha azonban őszinte akarok lenni, akkor az Alfie-val kapcsolatos érzéseimnek semmi közük nem volt ahhoz, hogy milyen színű a kisfiú haja, milyen gazdag a családja, vagy milyen hegyesek a kis görényfogai. Nem. Az Alfie iránti ellenszenvem teljes egészében egy dologból fakadt, mégpedig abból, ahogyan az én csodálatos és érzékeny Dylanemmel, az egy szem kisfiammal bánt. Úgy tekintett rá, mint egy csótányra, amit el kell taposni.

Márpedig az én gyerekemet senki sem taposhatja el.

 

1
Shepherd’s Bush, London
Péntek, 7 óra 45 perc

 

DALLAMTAPADÁSSAL ÉBREDEK. A Girls’ Night egyik száma jár a fejemben.

Ami azt illeti, a Földindulás című dal sosem tudott megszabadulni a ráaggatott címkétől. Ebben, mondjuk, az sem segítette, hogy pusztító, 8,9-es erősségű földrengés söpört végig Dél-Kalifornián épp azon a héten, amikor kijöttünk ezzel a kislemezzel. A rengés olyan erejű volt, hogy kártyavárként döntött össze egy többemeletes parkolóházat, és háromszáznegyvenhat ember rekedt a romok alatt. Ettől függetlenül a szám még mindig egy igazi kis zenei ékkő.

A szívemet földrengés rázza,
Tízest mutat a Richter-skála,
Azt mondtad, kérsz egy kis szünetet mára,
Aztán rámásztál arra a kis cafkára…

A takaró alatt dúdolgatom a dalt, mintha csak egy telt házas koncerten lennék a Wembley-stadionban, és nem arra készülnék éppen, hogy hamarosan langyos vizet engedjek magamra a zuhany alatt egy viktoriánus sorház alsó szintjén.

– Dylan! – kiabálok. – Kelj fel! El fogsz késni a suliból!

A fiam felbukkan az ajtónyílásban, teljes harci díszben, tetőtől talpig felöltözve, a St. Angeles-egyenkalapjában és nyakkendőjében.

– Hahaha, nagyon vicces, anyu – mondja, majd a kezembe nyom egy jéghideg dobozos Red Bullt, miközben a szemét forgatja. Iszom egy kortyot. Így ni, teljes a reggeli kis szertartásunk, szóval vissza is húzom a fejemre a takarót.

– De komolyan, lehetne, hogy ma ne késsünk el? – nyaggat Dylan. – Ms. Schulz azt mondta, a busz most nem fog megvárni.

Valamiféle beleegyező nyilatkozat homályos emléke kúszik be az agyamba, amire odakapartam a monogramomat a padlizsánszínű szemceruzámmal. Mintha a „szülői kíséretet nem vállal” rubrikát is kipipáltam volna.

– A tanulmányi kirándulás miatt? – mormolom a takaró alatt.

– Igen. A Wetland Centre-be megyünk madárlesre. Felkelnél végre, légyszi?

– Persze. Várod már? – Húzom az időt, Dylan azonban, úgy tűnik, a szokásosnál is jobban siet. Talán ez azt jelenti, hogy most már végre nem zaklatják a suliban.

Aztán rám szegeződik a fiam könyörgő, zöld szempárja.

– Nem mehetnék most egyedül? – nyögi ki, félig kérdésként, félig nyafogva.

A fejemre húzom a takarót, immáron másodszor. A redőnyön átszűrődő késő őszi nap bágyadt fénye mintha keresztüldöfné a retinámat. Függőleges helyzetbe kínlódom magam. Miért kell reggelente mindennek ilyen fényesnek lennie?

– Dylan. Ezt már megbeszéltük. Tízéves vagy. Nem mehetsz egyedül suliba. Ugye nem akarsz valami szőrös pedofil alagsorában kikötni? Hm? Ugye nem akarod az egész életedet úgy tölteni, hogy…

Dylan közbevág.

– Itt pincének mondják, anya, csak az amerikaiak hívják alagsornak.

Ahogy undorral felhúzza az orrát, amikor kimondja az amerikaiak szót… mintha tőrt döfnének a szívembe. Felhajtom a Red Bullom maradékát, majd a komódra hajítom a dobozt az egyre nagyobb halommá összeálló társai közé. Dylan olyan szemeket mereszt az üres dobozokra, mintha legalábbis uránt tároltak volna bennük korábban.

– Elviszed majd ezeket a szelektívbe, ugye? Az alumínium előállítása az egyik legenergiaigényesebb folyamat a bolygón. Mr. Foster mutatott nekem egy dokumentumfilmet, amiben…

– Most nem érek rá, kedves Greenpeace. El fogunk késni.

Dylan egy hangos sóhaj kíséretében lassan a konyha felé indul.

– Rendben. De anyu – mondja, és a hangja betölti az előszobát –, kééhéérlek, megteszed, hogy ma egy rendes felsőt veszel fel? Mint a többi anyuka?

A pólómra és a rajta lévő feliratra pillantok: Girls’ Night 2008. Emlék egy turnéról. Az összes zenekari felsőm közül ezt szeretem a legjobban. Még a korai időszakból való, a Rose-féle összeomlás előttről. Az elején ott virít az arcom, persze jóval fiatalabb kiadásban. A hátán pedig ott a nevem, Florence, nagybetűkkel, akár egy focista mezén.

Kibújok az ominózus ruhadarabból, közben eleresztek egy taurinízű böffentést az elfogyasztott Red Bull emlékére. A padlón heverő ruhakupacra pillantva egy narancsszínű haspólón akad meg a szemem.

– Naná, kicsim – felelem.

 

2
Shepherd’s Bush
Péntek, 7 óra 58 perc

 

A LEVEGŐ ODAKINT metszően hideg és tiszta. Éppen azt a szörnyű november közepi időszakot éljük, amikor már túl vagyunk az óraátállításon, viszont még nem indult be a karácsonyi partik szezonja.

Dylan kirohan előttem a bejárati ajtón, a hátizsákja hanyagul himbálódzik az egyik vállán. A szomszédunk, Mr. Foster – igen, az a bizonyos Mr. Foster, aki korábban már szóba került mint az alumíniumfeldolgozásról szóló dokumentumfilmek nagy rajongója – a háza előtt álldogál, épp a befőttesüvegeit válogatja szét, hogy a megfelelő kukába dobja őket. Dylan lelkesen int neki, mire megrándul az arcom. Nem vagyok elragadtatva a gondolattól, hogy ez a hetvenhat éves, újrahasznosítás-mániás fickó jelenleg a fiam legjobb barátja. Attól pedig még kevésbé, hogy egy ideje folyamatosan élő tücskökkel látja el Dylant, hogy azokkal etesse az ékszerteknősét. Ezt a csatát azonban nem ma kell megvívnom.

– Ó, Florence – pillant fel Mr. Foster az üveghalomról –, látta, hogy…

– Igazából eléggé sietünk – kiáltom hátra a vállam fölött menet közben. Csúnyán megkeserülöm, ha Dylan lekési azt a buszt.

Mr. Foster felhorkant, majd visszafordul az üvegeihez.

– Hát hogyne. Isten őrizz, hogy feltartsam magukat.

Ahogy közeledünk Dylan iskolájához, a környékünkön megszokott talponállókat és fogadóirodákat biogazdálkodásból származó húst kínáló hentesüzletek meg kézműves borkereskedések váltják fel. Hamarosan elhaladunk a hatalmas fehér villák mellett is, amelyek egyikében az üzbég nagykövetség, egy másikban pedig a Beckham család székel. Dylan iskolája mindössze pár saroknyira van tőlük, egy zsákutca végében bújik meg.

A St. Angeles egy másfél évszázados múltra visszatekintő előkészítő fiúiskola. A tekintélyes méretű, ódon viktoriánus kastély, amelyben helyet kapott, akár egy Dickens-regény díszlete is lehetne. Az iskola egyetlen olyan eleme, amellyel némi engedményt tett a modern kor követelményeinek, a meghökkentően vidám – egyszersmind nem is igazán odaillő – bejárati ajtaja. Ez még abból az időből maradt meg, amikor néhány évvel ezelőtt az épület egy magáncég tulajdonába került, az ajtót pedig sebtében átfestették kékre, hátha így közelebb hozhatják a kastélyt a huszonegyedik századhoz.

A gyerekek reggeli leadása a suliba kábé olyan pontosan megkoreografált folyamat, mint egy észak-koreai katonai parádé. Mivel szigorúan megtiltották, hogy autóval érkezzenek az iskola elé, minden szülő – függetlenül attól, mennyire elfoglalt vagy fontos ember – a környező utcákban tülekedik a parkolóhelyekért, majd gyalog közelíti meg az impozáns vaskaput, akár a Mekkába igyekvő zarándokok.

Mire megérkezünk, a bebocsátásra váró peregrinusok seregszemléje már a közeli háztömb körül kígyózik. Elkéstünk ugyan, de nem nagyon. Dylan még így is eléri a buszt, én pedig oda fogok érni a következő, létfontosságú megbeszélésemre. Csupán Ms. Dobbinst, a „lelkisegély-szolgálat” legújabb főnökét kell elkerülnöm. Már hetek óta figyelmen kívül hagyom a hívásait. Bármit is akar mondani, abból jó nem sülhet ki.

Dylannel együtt beállunk a sorba Allegra Armstrong-Johnson és a sápatag fiacskája, Wolfie mögé. Tartom az egészséges távolságot, abban reménykedve, hogy nem fordul hátra. Nem volna szép Allegrát a nemezisemként emlegetnem – ezt a megtisztelő pozíciót Hope Grüber birtokolja –, meg különben is, nem ismerem őt elég jól ahhoz, hogy úgy igazán gyűlölni tudjam. Mindenesetre ő az a típusú St. Angeles-anyuka, akit mindenáron igyekszem elkerülni. Az a fajta nő, akinek fénylő, barna haja van, meg tagsági kártyája az ország egyik legexkluzívabb társasági és sportklubjába, a Hurlingham Clubba, továbbá egy kétszáz hektáros farmja Norfolkban, ahol lovakat tart. A férje, Rupert, Churchill-életrajzokat ír, ami nyilván nem a rendes munkája, mindazonáltal lehetővé teszi számukra, hogy egy elegáns lakásban lakhassanak London egyik leggazdagabb negyedében, South Kensingtonban.

– Ismét késésben, Florence? – gurgulázza Allegra derűs arccal és megjátszott udvariassággal.

Felpillantok rá. Ma reggel vajpuha bőrből készült, Hermès márkájú lovaglócsizmát és klasszikus, vízlepergetős, zöld Barbour kabátot, valamint önelégült arckifejezést öltött magára. Ott feszít mellette az anorexiás kutyája is, egy whippet, kockás mellényben, póráz nélkül.

Mivel nem válaszolok, Allegra összeszorítja az ajkát, majd jó hangosan így szól:

– Igazán elbűvölően festesz ma reggel. Fontos programod van, miután letetted a gyereket?

Van valami a hangjában, amitől úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akit az igazgatói irodába hívattak. Az sem segít a helyzetemen, hogy tíz évvel fiatalabb vagyok a St. Angeles-es anyukák többségénél. Furcsamód egyikőjük sem esett teherbe véletlenül húszévesen.

Elengedem a fülem mellett Allegra kérdését, inkább megsimogatom az ocsmány kutyája fejét.

– Jó fiú vagy, Wolfie.

Allegra ezen láthatóan megdöbben.

– Wolfie a fiunk neve – javít ki, és rosszallóan összevonja a szemöldökét. – Nem a kutyánké.

Az orrom alatt dúdolni kezdem Carly Simontól a You’re So Vain-t, finom utalásként egyes beképzelt emberekre. Amint a refrénhez érek, Dylan megsemmisítő pillantást vet rám.

– Anya! – sziszegi. – Elég legyen!

– Most mi van? – adom az ártatlant. – Carly Simon igazi klasszikus!

Kedvesnek kellene lennem Allegrához. Ami azt illeti, veszélyeztetett állatfaj ő errefelé: egy hamisítatlan, vérbeli brit a St. Angelesben. A hozzá hasonlók többsége – vagyis akiknek nincs semmiféle nemesi rangjuk, és nem dolgozik a férjük valamelyik befektetési alapnál – már rég visszavonult vidékre, Surrey-be. Ez a környék meglehetősen furcsa zuga Londonnak: olyan, a világ különféle tájairól származó emberek alkotnak itt egzotikus elegyet, akiknek a bevételi forrásait jótékony homály fedi. Őszintén szólva hamarabb futsz itt bele a bahreini hercegbe vagy egy görög tengeri szállítócég örökösnőjébe, mint egy hétköznapi emberi lénybe, aki, teszem azt, Yorkshire-ből származik. Annak idején keringett egy pletyka arról, hogy a St. Angeles kedvezményt biztosított a kevés megmaradt brit növendéknek a tandíjból, mintha csak rászoruló diákoknak adott volna ösztöndíjat. Nem annyira hihetetlen, mint amilyennek hangzik. A külföldi szülők ugyanis abba a hitbe ringatják magukat, hogy amikor térdzoknit és elegáns panamakalapot viselő csemetéjüket elküldik az iskolába, valódi, „autentikus” angol élményben lesz részük. Azonban semmi értelme a gyereked taníttatását egy hosszúra nyúló, nosztalgikus színezetű, brit cosplaypartivá alakítanod, ha az összes többi gyerek szintén Melbourne-ből, Párizsból, Hongkongból vagy épp Helsinkiből érkezett.

Ami engem illet, ezt az egész angol megszállottságot az iskolával kapcsolatban egyszerűen nevetségesnek tartom. Ott, ahol én felnőttem – egy szűkös és kényelmetlen kétszobás lakásban Floridában, Orlando külső részének napsütötte utcáin –, a srácok abba a suliba jártak, amelyik a legközelebb volt a lakhelyükhöz. Értelmes, felnőtt emberek semmiképp sem áldozták arra az idejüket vacsorapartikon, hogy órákon át azt találgassák, a vendéglátójuk vajon hol tanulta meg a szorzótáblát.

Ha rajtam múlik, Dylant a helyi általánosba íratjuk be, ami csupán egysaroknyira van a lakásunktól – nem mellesleg így minden reggel huszonöt perccel tovább alhattam volna. De amikor megemlítettem ezt a volt férjemnek, Willnek, úgy reagált, mintha legalábbis azt javasoltam volna, hogy vegyük ki a fiunkat az intézményesített oktatásból, és helyette egy évtizeden át egy mezőgazdasági szövetkezetben robotoljon. Tudniillik Will igazi St. Angeles-növendék, így hát ragaszkodott ahhoz, hogy Dylan is ottani oktatásban részesüljön.

– Rendben – hagytam rá egy vállvonással. – Te fizeted.

Na mindegy, mondjuk az egyenruha tényleg cuki.

Ahogy a kapuhoz érünk, az igazgatóhelyettes, egy igazi őskövület, Ms. Schulz, erőltetett mosollyal üdvözöl.

– Jó reggelt, Dylan! – mondja kimérten, miközben rám pillant dauerolt ősz haja alól, ami bukósisakként lapul a fejére. Öltözködését tekintve kiköpött Mrs. Doubtfire, és enyhe molyirtószag lengi körül.

– Érezd jól magad, kicsim! – kiáltok Dylan után, aki a kapun belépve beleveszik az egyenkabátos kisfiúk tömegébe. – Ejtsd seggre őket!

Ms. Schulz arca megrándul.

– Mrs. Palmer – üdvözöl, és felém biccent.

– Grimes – emlékeztetem. – Dylan vezetékneve Palmer. Mint az apjának.

Vastag keretes, kerek szemüvege mögött Ms. Schulz pislog egyet.

– Hogyne – mondja szárazan. Mintha nem találkozott volna velem minden reggel az elmúlt öt évben. – Elnézést. Szép napot!

Sietve távozom az iskola kapujától, és közben azon fohászkodom magamban, nehogy felbukkanjon Ms. Dobbins. Pár méterrel távolabb Hope Grüber, a szülői munkaközösség vezetője éppen Farzanah Khant és Cleo Risbyt örvendezteti meg azzal a közérdeklődésre számot tartó hírrel, miszerint a hármas ikreinek egyike maximális pontszámot ért el egy próbavizsgán, ami az ország egyik legjobb fiúiskolájának, a St. Paulnak a felvételijét imitálta.

– Úgy, hogy még felkészítő tanárunk sem volt! – visongja Hope a műszempilláit rebegtetve.

Hope Brisbane-ből jött, és keményen teper, hogy felküzdje magát a társadalmi ranglétrán. Mielőtt találkozott volna a férjével, egy nála harminc évvel idősebb, osztrák ingatlanmogullal, Hope a katalógusmodellek küzdelmes életét élte, és egy halbüfé feletti lakásban húzta meg magát a Goldhawk Roadon. Rövid ideig, miután kikerültem a zenekarból, ugyanazokba a körökbe jártunk. Bár sosem voltunk barátok, az életünkben sok hasonlóság akadt: a Primarkban vásároltunk, a Fabricba jártunk bulizni, és a szemünk sarkából mindig az új lehetőségeket kerestük. Azt hiszem, annyi a különbség köztünk, hogy Hope meg is találta őket.

Neki ma már három fia van, egy bilikék, B0YMUM egyedi rendszámos Bentley-vel jár, az Instáján pedig a #modell, #filantróp és #keménycsaj hashtagekkel hivatkozik önmagára. Még mindig kissé bárdolatlan stílusban beszél, meglehetősen túltolja a leopárdmintát az öltözködésében, ezáltal némiképp kilóg a „visszafogott luxust” képviselők köréből, ahova annyira tartozni akar, mindazonáltal sikerült a többi St. Angeles-anyuka kegyeibe férkőznie a mindent elsöprő lelkesedésével. Szükség lenne valakire, aki összeállítja a jótékonysági gála programját? Meg kellene szervezni a sütivásárt? Hope a te embered! Persze teljesen mellékes, hogy a férjével, Karl Theodorral közösen van egy nyolc hálószobás alpesi nyaralójuk a svájci Verbier-ben, aminek a szobáit a többi anyuka bármikor igénybe veheti, még főszezonban is. Cserébe ugyanis a rettenetes hármas ikrei – Trip, Teddy meg, mit tudom én, talán Targonca – nincsenek kiközösítve, és nem hiányozhatnak egyetlen szülinapi buliról sem. Mindez Dylanről nem mondható el.

– Ms. Dobbins szerint istenadta tehetség! – nyávogja Hope.

A név említésére feláll a szőr a hátamon. El kell húznom innen!

A Hope mellett álldogáló Farzanah felhúzza egyik tökéletesen formázott szemöldökét. Nem rejti véka alá, hogy kételkedik az iménti kijelentés igazságtartalmában.

– Valóban? – kérdezi.

Hope-tól eltérően Farzanah-nak valódi munkája van: a „sztárok bőrgyógyászaként” emlegetik. Van egy bőrápolási márkája, amelyet a Harrods forgalmaz, illetve egy saját rendelője is a Harley Streeten. Minden bizonnyal ő a legtündöklőbb emberi lény, akit valaha szerencsém volt közelről megcsodálni: a bőre ragyog, a fogai vakítóan fehérek, fekete hajzuhataga pedig úgy fénylik, hogy az ember szinte megpillanthatja rajta a saját tükörképét. Az édesapja volt a pakisztáni nagykövet Londonban a 90-es évek második felében. Farzanah egy berkshire-i lányiskolában végezte el az általánost, ahol olyan határozott és kifinomult beszédstílust fejlesztett ki, mint ahogyan Grantham özvegy grófnéja is beszél a Downton Abbey-ben. És ha mindez nem lenne elég, a fia, Zain, konkrétan egy kis zseni: eddig sorozatban háromszor nyerte meg az iskolai LEGO-robotprogramozó versenyt. Hope lenézi Farzanah-t, de őt egészen másképp gyűlöli, mint engem.

És ott van még velük Cleo Risby is, aki csak fél füllel követi a beszélgetést, mivel épp nagyon keres valamit a hatalmas táskájában. Cleo a legmenőbb St. Angeles-anyuka. Majdnem harminc centivel magasabb mindenkinél, a haja jegesszőke árnyalatban pompázik, az arcán pedig mindig valamiféle ábrándos, szórakozott kifejezés ül. Olyan, mint egy modell, aki éppen most eszmél fel az álmodozásból. Valamiféle művész, bár ahogy én látom, a munkája pusztán abból áll, hogy egyik cigiről a másikra gyújt különféle galériák előtt, és fotók készülnek róla a Vanity Fair számára. A férje egy idősebb fickó, és felfoghatatlanul gazdag, egy mirelitkaja-birodalom örököse.

Cleo ritkán tűnik fel olyankor, amikor a gyerekeket beadjuk a suliba (megvannak az emberei erre a feladatra), ez tehát különleges alkalom – főleg Hope számára, akit majd megesz a fene azért, hogy ő legyen Cleo legjobb barátnője. Csakhogy sajnos Allegra Armstrong-Johnson már évtizedekkel ezelőtt kiütötte őt a nyeregből (Cleóval szobatársak voltak annak idején a kollégiumban), Hope tehát arra lett kárhoztatva, hogy megpróbálja elviselni Farzanah-t, és elszórakoztatni magát azzal, hogy engem kínoz.

Éppen igyekszem elsuhanni mellette, amikor Hope megragadja a karomat, felpumpált ajkával aggodalmasan csücsörít, majd így szól:

– Jaj, Florence, hát itt vagy! Ms. Dobbins épp az imént keresett. Elég sürgősnek tűnt a dolog.

– Aha, öhm, köszi – motyogom.

Farzanah vészjóslóan cicceg.

– Ó, drágám, minden rendben Dylannel?

Hope és Farzanah sokatmondó pillantást váltanak, én pedig szapora léptekkel távolodom tőlük. Már csak pár méter a sarokig, ott balra fordulok, és biztonságban leszek – megszabadulok Ms. Dobbins fenyegető jelenlététől, a többi anyuka elítélő tekintetétől, és attól, amit Dylan elkövetett, bármi is legyen az.

A saroknál, ahol a járda véget ér, éppen egy megkönnyebbült sóhaj készül kitörni belőlem, amikor valaki határozottan megkocogtatja a hátam, pont a két vállam között.

Bassza meg!

De ahogy megfordulok, nem Ms. Dobbinst látom, hanem egy fénylő hajú ázsiai nővel találom magam szembe, aki hadarva, erős kaliforniai akcentussal beszél a kezében szorongatott mobilba.

– Szóval megmondtam neki, kizárt, hogy megkapjuk erre a fedezetet New Yorkból…

Már az életemnek közel felét itt éltem le, Nagy-Britanniában, így hajlamos vagyok megfeledkezni róla, milyen fülsértőn tud hangzani a teljes erőből nyomott amerikai akcentus. Ami az enyémet illeti, sokat halványodott az évek során, felhígult, valahogy úgy, mintha az instant kávét egy csésze gyenge teába kevernénk.

– Öhm, jó napot! Nem ön bökött meg az előbb?

A nő hevesen mutogat a füléhez, jelezve, hogy éppen telefonál. Mintha az imént én böködtem volna őt.

– Rendben. Igen. Száz százalék. Figyelj, visszahívlak később! – mondja, majd kiveszi a füléből a fülhallgatót, és felém nyújtja a karját. – Jenny Choi – mutatkozik be, s úgy rángatja föl-le a kezem, mintha most kötöttünk volna meg egy történelmi jelentőségű szabadkereskedelmi egyezményt. – Bocs az előbbiért, csak próbáltam kisajtolni magamnak még egy fizetett órát. – Zavart arckifejezésemet látva még hozzáteszi: – Ügyvéd vagyok. Azt hiszem, ez szakmai ártalom.

– Értem. Találkoztunk már?

– Nem, nem. Újak vagyunk itt. Viszont Ms. Schulz említette, hogy van itt egy másik amerikai anyuka is – mondja mosolyogva Jenny, miközben egyik lábáról a másikra áll. Legalább egy tízessel (ha nem kettővel) idősebb nálam. Az arcán nincs egy gramm smink se, és afféle uniszex, leginkább az üzleti világra jellemző öltözéket visel, ami piszkosul drágának hat. Az a típusú nő, aki örömét leli abban, ha fennhangon jelezheti: az üzletvezetővel kíván beszélni.

– Az enyémek az ikrek, Max és Charlie. Valójában az amerikai iskolában kellett volna kezdeniük a sulit, a St. John’s Wood negyedben, de a felvételi elbeszélgetés… hát, szóval, a fiúknak rossz napjuk volt. – Jenny egy pillanatra elhallgat, aztán mosolyt erőltet az arcára. – Na de már mindegy. Szóval most mi is ide járunk.

Bólintok, és próbálom feldolgozni a rám záporozó információkat. A távolban Ms. Dobbins az iskola kapuján kívül kezd el járőrözni a vonal mentén, amely azt jelzi, hol kell búcsút venni a gyerekektől.

– Nos, ööö, isten hozott a St. Angelesben! – nyögöm ki, majd hátrálni kezdek, még mielőtt Ms. Dobbins észrevehetne.

Jenny összefonja a karját maga előtt.

– Figyelj, add már meg a számod! Beszéljünk meg egy játszós délutánt!

– Egy játszós délutánt?

Jenny finom vonásait tanulmányozom, tökéletes fogsorát, állig érő, tükörsima bobfrizuráját. Meglehet, az útlevelünket ugyanaz az ország állította ki, ám alighanem ez az egyetlen közös bennünk. Vajon milyen gyorsan ejt majd, amikor megtudja, hogy persona non grata státuszban vagyok a St. Angeles-anyukák körében?

– A srácok miatt – siet tisztázni Jenny. – Örülnék, ha szereznének pár barátot.

Ms. Dobbins mostanra észrevett, és már felém is tart, mint egy vércse, ami épp kiszúrt egy pockot. Jenny átnyújtja a telefonját.

– Csak írd be a számod! Megcsörgetlek, így az enyém is meglesz neked.

Basszus, ez a nő aztán kitartó! Amilyen gyorsan csak tudom, beütöm a számom. Ms. Dobbins már csak pár méternyire van, a köztünk lévő távolság drámai ütemben csökken.

– Nos hát, örülök, hogy találkoztunk – motyogom, azzal hátat fordítva igyekszem lelépni, azonban már túl késő. Ms. Dobbins kezét érzem a vállamon.

Lebuktam.

– Ms. Grimes! – rikkantja a kelleténél kissé hangosabban. – Nagyon sajnálom, hogy félbeszakítom a beszélgetést, de elrabolhatom egy percre?