Főkép

2017-ben jelent meg a sorozat 16. kötete, és ebből az alkalomból meglátogatott bennünket a szerző, Stan Sakai, és egy hangulatos író-olvasó találkozón rengeteg érdekességet mesélt a sorozatról. Ennek már kilenc éve, és közben sokat haladtunk előre, magyarul most a harmincadiknál tartunk, míg angolul tavaly novemberben jött ki a negyvenegyedik.

 

Ennyi idő után már ritkán tud valódi meglepetést okozni Usagi világa. Viszont ettől függetlenül még mindig élvezetes pillanatokat élek át, amikor kézbe veszem az aktuális sztorit, mert Sakai fantasztikus storyteller, aki képes bármit úgy elmesélni, hogy azonnal magával ragad. Mivel hősünk erkölcsi hozzáállása a világhoz nem változik az együtt töltött idő alatt, néha jólesik másra fókuszálni, és a mellékszereplők ügyeibe belebonyolódni.

 

Ebből a szempontból ideális kezdést jelent A tolvaj és a Kunoichi című kaland, ami kellően hosszú, és Csizu, Kijoko, valamint Kicune éjszakai „látogatásának” következményeit taglalja kellő részletességgel. Csak mosolyogni lehet Usagi szerepén, aki jófiúként próbálja kibékíteni a feleket és túlélni az éjszakát. Egy biztos, a három nő találkozása egyszerre jellemző és szórakoztató – a halottak számáról meg ne is beszéljünk. A kaland lezárása pedig egyszerre vicces és tökéletesen illik a sorozat világához.

 

Valahol azt olvastam, hogy ebben a kötetben Usagi két pszichopatával akasztja össze nem létező bajszát. „Az egykarú kardforgató” című novellában megismerünk egy párbajhőst, aki merő gonoszságból levágja az ellenfelei kezét. Az „Egy teamester halála” pedig arról szól, hogy milyen szenvedést okoz egy portugál(!) vendég. Velük kapcsolatban teljesen helyénvalónak érzem az egyik szereplő zárómondatát: „Van a világon néhány ember, akik egyszerűen túl gonoszak ahhoz, hogy létezzenek.”

 

Nem tudom mennyire tudatos, de a külföldi figura grafikai megjelenítése eltér a megszokottól, sokkal durvábbnak, kidolgozatlanabbnak érzem. Mindenesetre érdekes volt, és így még jobban kitűnt, hogy ő egy idegen elem ebben a környezetben. Mintha nemcsak kulturálisan, hanem vizuálisan is kilógna Usagi világából.

 

Ha valakinek egyetlen történetben kellene bemutatnom Sakai varázsát, akkor jó eséllyel a kötet utolsó meséjét választanám, mert tele van tipikus, a sorozatra jellemző motívummal. Usagi egy menyasszony kísérete és banditák közötti csata maradványain botladozik. Mindkét fél megsemmisíti a másikat, a menyasszonyt érintetlenül hagyva – egy fiatal lányt, aki a közeli város sörfőzőjének fiához tart egy elrendezett házasság miatt.

 

Biztosak lehetünk abban, hogy kapunk egy-két jól koreografált harcjelenetet. Abban is bízhatunk, hogy alaposabban megismerjük azokat a szereplőket, akikkel Usagi utazásai során találkozik, és általuk sokat megtudunk a késő tizenhatodik századi Japán vicces, állatos változatának működéséről. Ezúttal az elrendezett házasság, a szerelem és a kötelesség közötti konfliktus, vagy az ilyen konfliktus meglepő (kulturális szempontból) hiánya kerül a fókuszba. A szereplők szavai és tettei ráadásul nem mindig fedik egymást, amitől Sakai világa most is élőnek és összetettnek érződik, miközben a történet szépen halad előre egyik állomásról a másikra.

 

Stan Sakai ezúttal sem okozott csalódást, a sorozat régi és új kedvelői garantáltan jól szórakoznak a megszokott grafikai környezetben elmesélt régi-új történetek olvasása közben. Én viszont most jutottam el odáig, hogy elgondolkodjam a jövőn. Az utolsó pár kötet méltatása közben néha már úgy éreztem, nem tudok újat mondani, és először fordult meg komolyan a fejemben, hogy talán ideje lenne szünetet tartanom.