Főkép

Rózi egy magas lakótelepi házba költözik anyukájával. A kislány nem ilyen környezethez van szokva, de legfőbb félelmének, hogy magányos lesz, nem talál barátot, hamar búcsút mondhat. Ahogy a címből sejthető, Muszának hívják az új barátját. A két gyerkőc apránként avatja egymást a bizalmába, s egy ponton Musza elárulja Rózinak a maga titkát: tudja, hogy lehet feljutni a ház legtetejére.

 

Ahonnan elképesztő panoráma nyílik a városra, közel s távol annyi a látnivaló, hogy elsorolni is sok lenne – ám egyszer csak felbukkan az egyik szomszéd, a mogorva, sőt óbégatós Gyepes úr, aki elől muszáj elbújniuk. Úgy hiszik, megússzák a lebukást, ám a mindenkibe belekötő figura bezárja maga után az ajtót, a gyerekek pedig fent ragadnak a tetőn, és hiába ütik az ajtót és kiabálnak, senki nem jön segítségükre, s ahogy esteledik, egyre hidegebb van…

 

Vajon tud-e nekik segíteni Musza kutya helyett tartott macskája, Titusz? Vajon a sok emelet magasból ledobott segélykérő leveleik eljutnak-e valakihez, aki megmentésükre sietne? És vajon mi történt Rózi apukájával, s miért van az, hogy az emberek megbámulják, akár meg is szólják Muszát…?

 

Lehetne ez a könyv szocreál a környezet miatt, érzékenyítő a felmerülő komolyabb témák miatt, de én azért elsősorban az egyszerű őszintesége, együttérzése és humora miatt szeretem. Kevesebb benne a kaland, mint az általa eszembe juttatott ’80-as évekbeli magyar gyerekfilmekben, viszont Judith Vanistendael okosan alkalmazott illusztrációi nagyon sokat adnak a teljes képhez. De Michael De Cock is olyan módon ír az egyes szereplőkről, hogy nagyon meg lehet szeretni őket (igen, idővel még tán Gyepes urat is). Nem egy hosszú könyv ez, de sokkal több van benne, mint amit első ránézésre látni.