Főkép

Újraírnád a sorsodat, ha cserébe elveszítenél valamit a múltadból?

Tokió egy eldugott kis utcácskájában áll egy zálogház, amit nem mindenki képes megtalálni.

A legtöbben egy barátságos rámenéttermet látnak a helyén. Csak a valóban elveszettek pillanthatják meg az igazi boltot, ahol életutakat és megbánt döntéseket lehet zálogba adni.

Isikava Hana a zálogház új tulajdonosaként töltött első reggelén romokban találja az üzletet. A bolt legértékesebb tárgya édesapjával együtt eltűnt.

Ekkor lép be az ajtón egy különös idegen: egy férfi, aki nem segítséget kér, hanem felajánlja azt.

Hana és titokzatos útitársa együtt vágnak neki egy varázslattal szőtt utazásnak, hogy megtalálják az apját és a tolvaj által elvitt döntést. Esőtócsákon keresztül, papírdarvak hátán, az éjfél és a hajnal közé feszülő hídon át, egészen a felhők közé rejtett éjszakai piacig vezet az útjuk.

De minél közelebb kerülnek az igazsághoz, annál nyilvánvalóbbá válik: Hanának is van egy titka. Egy döntés, amit ha meghoz, soha többé nem fordulhat vissza.

 

Részlet a regényből:

 

ELSŐ FEJEZET
A majdnem és a mi lenne, ha... zálogháza

 

Az időnek nincsenek valódi korlátai, azokat csak az ember alkotja magának. Ezen a különösen hideg őszi napon Isikava Hana egy hajszálvékony bőrdarabból állított korlátot maga elé. A szemhéj erre a célra éppen megfelel. Amíg csukva tartja a szemét, az élete két felét még külön kezelheti: a huszonegy évet, amely aznap reggelig tartott, és azt, ami ezután lesz.

A fejére húzta a takarót, és úgy tett, mintha a másnap – a zálogház új tulajdonosaként az első – még nem vette volna kezdetét. Bár korábban felébredt, és az álmai kusza fonalából, amelyekre nem is emlékezett, egy órája kikeveredett. A feje nehezebbnek, a szája szárazabbnak érződött, mint általában, de úgy sejtette, nem az előző este elfogyasztott alkohol hatása, hanem az előtte álló eseményeké.

Néhány perc múlva az édesapja, Tosio bekopog majd az ajtaján, hogy megkezdjék a napot.

Hanában még élt egy cseppnyi remény, hogy az átgondolatlan szakémennyiség miatt, amellyel a nyugdíjba vonulását megünnepelték, az apja egy kicsivel tovább marad ágyban. Ez a remény – ha az ilyen csekélységet egyáltalán annak lehet nevezni – kisebb egy algás folyami kavicsnál, és éppolyan nehezen megfogható.

Az évek során, amíg a zálogházat Tosio üzemeltette, csupán kétszer fordult elő, hogy nem nyitottak ki időben. Ezeken a napokon egyáltalán nem is nyitottak ki. Hana és az apja nem beszéltek erről a két napról. Egyetlenegyszer sem.

Ha egy átlagos zálogházuk lett volna, ahol gyémánttal, ezüsttel és arannyal üzletelnek, akkor az Isikava család, amely már generációk óta vitte a boltot, megengedhette volna magának, hogy betegszabadságra menjen vagy ne dolgozzon hétvégén. Tosio azonban megtanította Hanának, hogyan becsüljön fel valami jóval értékesebbet.

A legjobb ügyfeleik akkor tértek be, amikor a nyár már véget ért, az esték pedig egyre hidegebbek lettek és hosszabbra nyúltak. A melankolikus hangulat jót tett az üzletnek. Még az sem jelentett hátrányt, hogy a bolt Tokió Aszakusza kerületének egyik csendes sikátorában helyezkedett el, és neve sem volt. Aki igényt tartott a szolgáltatásukra, mindig ráakadt. De ha valaki feltette volna a kérdést Hanának, hogyan nevezné el a zálogházat, rögtön rávágta volna a választ. Ikigai. Nincs is ennél találóbb név.

A lány alig múlt egyéves, amikor az üzlet sötét fapadlóján megtanult járni, és minden azóta megtett lépte afelé vezetett, hogy nyugdíjba vonuló apjától átvegye a boltot. Az özvegy férfi egyetlen örököse a lánya volt. A zálogház lett Hana életútja, az egyetlen életcélja. Az ikigaija, létezése értelme. Azonban az idő alatt, amíg ő kisgyermekként az apja lábánál játszott, majd később fiatal hölgyként vele dolgozott, egyetlen ügyfél sem tudakolta a hely nevét. Ennél jóval sürgetőbb kérdések cikáztak a fejükben, amikor Tosio üdvözlésképpen udvariasan meghajolt. Az első szinte kivétel nélkül arra vonatkozott, hol vannak, a második pedig arra, hogyan kerültek oda.

Senki sem számított arra, hogy egy zálogházban találja magát egy rámenétterem ajtaján belépve.

Bárki, aki kiállta a hosszú sort a régóta nagy népszerűségnek örvendő vendéglő előtt, megmondhatja, hogy a Taitó prefektúrában ott kapni a legjobb sóju ráment. Egyesek számára megkönnyítette a várakozást a gőzölgő csidzsirimen tészta, a sertéshús és a gazdag csontleves hívogató illata. Mások viszont emiatt kétszer olyan hosszúnak érezték a kígyózó sorban töltött időt. Mégis nagy levegőt vettek, mélyen beszívták az odakint is terjengő savanykás ígéretet, amíg rájuk nem került a sor, hogy belépjenek a zsúfolt étterembe, amely két évtizeddel korábban még modernnek számított. Az üres ülőhelyekre igyekvőket az ott megfordult híres vendégek képei üdvözölték a megsárgult falakon. Néhány éhes ember azonban az ajtón belépve nem az asztalokhoz jutott. Ők a zálogház gyéren megvilágított pultjánál találták magukat, ahol a kis rézcsengő köszöntötte őket.

Hana emlékeiben tisztán csengett ez a hang, miközben összegömbölyödött a takaró alatt. Arra biztatta, hogy keljen fel, és fogadja el az elkerülhetetlent. A fülére szorította a kezét, és vesztes csatát vívott az elméje ellen, amely kiugrani készült az ágyból. A gondolatai egy része már fel is öltözött, a zálogház kifogástalan fekete egyenruhájának utolsó gombját gombolta be éppen. Egy másik része a szobája alatt elterülő irodában termett, és azon tűnődött, hogyan tölti az édesapja az első nyugdíjas napját: a közelében lézeng majd, minden mozdulatát ellenőrizve.

Nem fog szólni, ha hibát lát. Nem szokott. A jobb szemöldökének enyhe rándulása is bőven elegendő. Tosio inkább a csendet választotta szavak helyett, az energiáját és a levegőjét az ügyfeleknek tartogatta. Hana tökéletesen megtanulta értelmezni minden halk lélegzetvételét, félmosolyát és pillantását. Emlékei szerint az apja csupán egyszer veszítette el az önuralmát, amikor ő tízéves korában, egy viharos délutánon elkevert egy zálogba vett órát. A férfi tekintete úgy elsötétült, hogy a kertjük felett kavargó felhők is elbújhattak volna mellette, megragadta a gyerek törékeny vállát, a füléhez hajolt, mire a lány szíve összeszorult. A hangja halk volt, akár a szellő, de a szavai Hanában hangosabban tomboltak, mint a tájfun.

Keresd meg!
Most rögtön.

El sem tudta képzelni, mi történt volna, ha nem találja meg az órát aznap délután a raktárban egy rakás könyv mögött. Azt mindenesetre határozottan nem akarta, hogy az apja még egyszer úgy szóljon hozzá.

Nehezen vette a levegőt, a gondolatait visszacsalogatta a jelenbe. A mellkasát láthatatlan teher nyomta. Azt várta, hogy a jövője nyomasztóbb lesz, legalábbis egy jóllakott macskánál nagyobb súlyra számított, ehelyett azonban a napok tornya, amely a mellkasára billent, könnyűnek érződött, akár egy puszta héjból álló hegy, szinte üresre vájva, elhasználva még azelőtt, hogy igazán elkezdődhetett volna. Az előtte álló napok történéseit percre pontosan előre látta. Végül is az egész addigi életét azzal töltötte, hogy figyelte, ahogy az apja leéli őket. Az apja élete immár az övé volt, és attól fogva soha nem lesz már semmi újdonság.

Az oldalára fordult. A párnája alól egy megsárgult fénykép széle kandikált ki. Előhúzta a fotót, és a takaró alatt hunyorogva szemlélte. A fiatal nő akár az ikertestvére is lehetett volna, tekintete rászegeződött.

– Jó reggelt, Okaa-szan – üdvözölte az édesanyját, akivel sosem találkozott, majd visszatette az egyetlen képét a rejtekhelyére.

Lerúgta magáról a takarót, és a szempilláján keresztül hunyorgott a világra. Egy ezüstös napsugár átjutott a pillákon. Szemét összeszorítva kelt ki az ágyból. Vakon is eligazodott a szobájában. Ez a helyiség és az alatta lévő zálogház jelentették számára az egész világot, amely ezen a napon még szűkösebbnek érződött.

És csendesnek.

Hana oldalra billentette a fejét, figyelt, hátha meghallja az ismerős pohár- és edénycsörömpölést lentről a konyhából. Az ajtón azonban csak a csend szűrődött be. Az ajkába harapott.

Biztosra vette, hogy egy olyan férfi, mint Tosio, nyugdíj ide vagy oda, nem változtat a szokásain. Bár apja fenntartott egy oltárt az otthonukban, amellyel a szellemeket dicsőítette, valójában a megszokást istenítette. A reggeli csésze gőzölgő zöld tea szentnek számított, bármennyi szaké vagy whisky kavargott még a gyomrában az előző estéről.

Hana az ajtóra tapasztotta a fülét. Csupán két oka lehetett a zálogházbeli csendnek, és egyik sem volt jó.

 

MÁSODIK FEJEZET
Isikava Tosio utolsó ügyfele

Egy nappal korábban

 

Az ősz korán érkezett, és amióta beköszöntött, a zálogház látogatóinak száma megkétszereződött.

Tosio áthelyezte a testsúlyát, hogy enyhítse a bal lábán lévő bütyök okozta kínt. A gyomra kétszer megkordult fekete öltönye alatt. Ügyet sem vetett rá, csak megigazította a nyakkendőjét. Nem ez volt első olyan napja, amikor nem jutott ideje ebédelni, de ez lesz az utolsó. Alig egy óra múlva bezárják az üzletet, ami után hivatalosan is nyugdíjba vonul, és soha többé nem kell végigdolgoznia az ebédszünetét. Arra számított, hogy erre a gondolatra elmosolyodik majd, de nem tudta rábírni a szája sarkát, hogy bármilyen kicsit is felfelé görbüljön. A rézcsengő csilingelt, jelezve az utolsó ügyfele érkezését.

– Iraszhajmaszé, üdvözlöm – hajolt meg jól begyakorolt mosollyal Tosio, a hangja lágy volt, mint a meleg szaké.

Hana kinézett a hátsó helyiségből, a havi elszámolást szorongatta a hóna alatt. Tosio intett neki, hogy menjen vissza, és a figyelmét az elegáns hölgynek szentelte, aki az imént lépett be az ajtón.

– Miben lehetek szolgálatára?

A hölgy meglepett tekintettel viszonozta Tosio mosolyát. Bár porcelánarca fiatalabbnak mutatta a férfinál, tarkóján lazán összefogott haja színe megegyezett a fehér édesvízi igazgyöngy nyakláncával.

– Elnézést kérek. Eltévedtem. Azt hittem, hogy a rámenétteremhez kígyózik a sor.

– Pontosan – felelte Tosio.

A nő körbenézett az üzletben.

– Ez lenne az étterem?

– Nem. Ez a zálogházam.

– Akkor az emeleten van az étterem?

– Nem – rázta a fejét Tosio.

A ráncok még jobban elmélyültek a hölgy szép homlokán.

– Biztosan elfáradt sorban állás közben. Leülne? – intett a férfi a sarokban álló alacsony asztal felé, amelyet selyem ülőpárnák vettek körül.

A nő felszegte az állát, és megérintette keskeny ajkát.

– Én… én esküdni mertem volna, hogy ez az étterem. Láttam az előttem álló férfit belépni az ajtón. Láttam az asztalokat, a székeket, és… – hajtotta le a fejét. – Elnézést kérek a zavarásért.

– Ugyan. Megkínálhatom valamivel? Egy kis teával?

– Köszönöm, de én…

– Kérem, ragaszkodom hozzá. Nem fáradság – lépett ki a pult mögül Tosio, és hátraszólt. – Hana! Hoznál egy kis teát? Vendégünk érkezett.

Hana becsukta a nyilvántartást, és felállt az asztaltól, amely korábban az anyjáé volt. Olyan jól ismerte a végszót, mint a nő elméjében cikázó gondolatot.

Tea. Az apjával folytatott beszélgetés e szakaszában minden ügyfél ugyanazon töprengett. Egyszerű gondolat volt, rövid és pihekönnyű, nem kellett attól tartaniuk, hogy megvágják magukat vele. Mind ittak már teát korábban, és tudták, milyen, amikor szétárad a szájukban, lesiklik a torkukon, és megmelengeti a lelküket. Egy csésze tea még soha senkinek nem ártott, és nem látnak rá okot, miért ne fogadnák el egy zálogházas kedves ajánlatát. Sőt, egyenesen udvariatlanság lenne nemet mondani, mivel eleve ők keveredtek tévedésből az üzletébe. Igyekeztek felidézni, hova is tartottak eredetileg, de csak a gyomrukban tátongó jeges ürességet érezték. Talán éppen a tea miatt állták ki a sort. Hana megtöltötte a kannát vízzel, és feltette a tűzhelyre.

– A tea jólesne – bólintott mosolyogva a nő.

– Csodás. Isikava Tosiónak hívnak – intett a párnák felé. – Kérem, foglaljon helyet.

– Köszönöm – a hölgy letelepedett; a párna árnyalata megfelelt a kinti idő szürkeségének. – Takeda Izumi vagyok.

– Köszönöm, hogy ellátogatott ma hozzánk, Takeda-szama. Biztosra veszem, ön is úgy találja majd, hogy ebben a zálogházban kifejezetten jó, már-már nagylelkű ajánlatot kaphat.

– De nem azért jöttem, hogy… – morzsolgatta nyaklánca egyik gyöngyét a hüvelykujja és a mutatóujja között Izumi, a szemöldökét összevonva, mintha a fejében fiókokban keresgélné a folytatást.

Hana egy fekete lakkozott tálcán odavitte a teát.

– Hana, ő itt Takeda-szama – mondta Tosio.

A lány meghajolt.

– Üdvözlöm a zálogházunkban. Váljék egészségére a tea – mondta, majd az asztalra tette a tálcát.

Izumi Tosióhoz fordult, amikor távozott.

– Bájos a leánya, Isikava-szan.

– Köszönöm. Hasonlít az… – harapta el következő szavát egy merev mosollyal Tosio.

Tekintetét az italra szegezte, amit a kis agyagcsészékbe töltött. A csészék színe a legnyugodtabb tengeré, de a mázat különböző méretű repedések hálózták be. Ha nem javították volna meg őket kincugi technikával, szét is estek volna. Az aranypor és a lakk kitöltötte a repedéseket, villámként szelte át a csészéket.

– Pompásak – jegyezte meg Izumi, megcsodálva őket.

– Köszönöm. Haragudtam magamra, amiért megbotlottam és elejtettem őket, de már én is belátom, hogy ezúttal hálás lehetek az ügyetlenségemért – adta át a nőnek a teát Tosio. – A törött dolgoknak megvan a maguk egyedi szépsége, nem gondolja?

Izumi tökéletesen manikűrözött ujjával végigsimított a csésze finom aranyragasztásán.

– Egyesek jobban viselik a sérülést, mint mások – mondta olyan lágyan, mintha attól tartana, hogy a hangjával összeroppantja a csészét.

– Mindenféle törött dologban megtalálom a szépséget. Székekben, épületekben, emberekben.

– Emberekben? – nézett fel a teájáról a nő.

– Kiváltképp az emberekben. Lenyűgöző módon törnek meg. Minden horpadás, karcolás és repedés mögött történet rejlik. A láthatatlan hegek mögött bújnak meg a legmélyebb és legérdekesebb sebek.

Izumi egyik nagy gyémántgyűrűjét csavargatta az ujján, a bőre is megfeszült.

– Ez igazán egyedi látásmód, Isikava-szan.

– Ó, ez nem egyszerűen látásmód. Ezért tartom fenn az üzletet. Ez egy másfajta zálogház, Takeda-szama. Nem csecsebecsékkel kereskedünk. A gyémántgyűrűk és gyöngy nyakláncok itt semmit sem érnek.

Hana a hátsó helyiségből figyelte az édesapja és Izumi szavait. Már számtalanszor végighallgatta ugyanezt a tea mellett folytatott beszélgetést.

Nem számított, hányszor ismételte a mondatokat, az édesapja mindig őszintének hangzott. Jobbára igazat szólt, akármilyen nehezen hihető is volt. Bár amit az ügyfelek tudomására hozott, Hana szerint egyáltalán nem eget rengető felfedezés, mégis mindig beletelt pár percbe, hogy a meglepetéstől felszaladt szemöldöküket visszarendezzék. Érthető is. A rámenétterem ajtaján kívül a felfelé felfelé vezetett, a lefelé pedig lefelé, a zálogházban viszont ilyesmi nem létezett. Az édesapja különleges képessége, ahogyan azt Takeda Izumi is hamarosan megtapasztalhatja, az volt, hogy mire a vendég megissza a teáját, meggyőzi őt, engedje el, amiben egész életében hitt, és hagyja, hogy az elméje ragadja meg azt, amit kézzel nem tud.

A lány visszamasírozott az asztalához, és elvett egy könyvet a rakás tetejéről. A szamárfüles, puha táblás kötet gerincét alig tartotta össze valami. Egy Ito Daiszuke nevű ügyfél hagyta náluk aznap reggel. Hana összevetette a tárgyat a nyilvántartással, és kipipálta, amikor megbizonyosodott róla, hogy minden rendben. Ez volt a kedvence az aznapi tárgyak közül.

Elővette az édesanyja régi aranykeretes szemüvegét az asztalfiókból. Feltette, és megigazgatta az orrnyergén; a lencsén keresztül annak láthatta a könyvet, ami valójában volt: döntésnek, amely megváltoztatta Daiszuke életét.

A valódi alakja sokkal szebb volt egyszerű könyvnél. A lapokat fénycsóvából készült tollakra cserélte, ragyogó énekesmadárrá változott. Hana ujján ült, kék és aranyszínben játszott.

Régebben a madár vidáman dalolt Daiszukében, amíg egy krimin dolgozott öt éven át, a kisbolt pénztárában teljesített műszakja után. Amikor két éve félbehagyta és törölte a befejezetlen kéziratot, a madár megfakult, elnémult és megfeketedett, akár a szén. A beleit marcangolta, amikor eszébe jutottak a Haradzsuku-gyilkosságok, amelyeket már sohasem fog megoldani. De most, hogy Daiszuke zálogba adta a döntését, felszabadult. Időnként jeges ürességet érez majd az elhatározás helyén, de ez elmúlik. Nem fog emlékezni sem a döntésére, sem a zálogházra, sem arra a férfira, aki rávette, hogy váljon meg a kopottas krimitől. A lelki nyugalomért, biztosította Tosio, nem nagy ár, hogy sosem tudja meg, mi történik a 254. oldal után.

Hana levette a szemüveget, és helyet csinált Daiszuke könyvének a polcon néhány lakáskulcs és egy kettétépett repülőjegy között. Este, amikor bezárják az üzletet, az édesapja összeszedi ezeket a tárgyakat, és elteszi őket a széfbe, a többi aznapi szerzeménnyel együtt.

Takeda Izumi pislogott, igyekezett értelmezni a két törött teáscsésze felett elhangzott szavakat.

– Ennek semmi értelme. Hogyan adhatná valaki zálogba a döntéseit?

– Az „értelem” relatív – felelte Tosio. – Vannak dolgok, amelyek az ön világában értelmesnek számítanak, de az enyémben nevetségesek. Sohasem fogom megérteni, mire jó a televízió és a telefon.

– Hogy érti azt, hogy az „ön világában”?

– Ön az ajtón túli világból jött. A leányom és én a mögötte rejlőből származunk. Valahányszor valaki az ön oldaláról betéved a zálogházunkba, annak jó oka van. Az ügyfeleink döntéseket hoztak, amelyekről kiderült, túl keserves velük együtt élni. Ezeket a döntéseket vásároljuk fel tőlük, hogy aztán megkönnyebbülten térhessenek vissza a világukba. Elégedetten.

– Ez valami tréfa?

– Ilyesmivel nem tréfálkoznék. Itt fontos munkát végzünk.

Izumi felkapta a táskáját.

– Nem tudom, miféle játékot űz, de kicsit sem szórakoztató.

– Ez nem játék, és nem célja a szórakoztatás. Nem kényszeríthetem maradásra, de tudom, hogy senki sem vetődik véletlenül a zálogházba. Ha nem lenne szüksége a szolgáltatainkra, akkor az odakint sorban álló többi vendéghez hasonlóan egy rámenétterembe lépett volna, miután kinyitotta az ajtót.

Izumi a vállára vette a táskáját, és felszegte az állát.

– Még ha igaz is lenne, amit elmondott, márpedig nem az, akkor sem lenne szükségem a szolgálataira. Semmit sem bánok.

– Elnézését kérem, ha megsértettem, Takeda-szama – hajtott fejet Tosio. – De már nagyon régóta végzem ezt a munkát. Meg tudom állapítani, hogy egy ember mikor boldog és mikor nem, bárhogyan öltözik, bármilyen szélesen mosolyog. A boldogság a legcsekélyebb mértékben sem attól függ, hogy mije van, hanem attól, hogy mije nincs.

Izumi megszorította a táskáját.

– Semmit sem tud rólam.

– Lehet. De amit tudok, azt a kollektív tapasztalatnak köszönhetem, amit a családom generációk alatt összegyűjtött a zálogház üzemeltetése során. Minden ügyfél, aki belépett az ajtón, váltig állította, hogy azért került az üzletünkbe, mert eltévedt. És igazuk is volt. Ahhoz, hogy megtaláljon valamit, amiről nem is tudja, hogy keresi, gyakran le kell térni az útról.

– Pontosan tudom, mit kerestem ma. Ráment.

– Számos remek rámenétterem van a városban. Miért éppen ezt a helyet kereste?

– Fiatalabb koromban a környéken éltem. Mindig itt ettem.

– Biztosra veszem, hogy azóta kóstolt már jobb ráment.

– Igen, hogyne, de…

– És azt is, hogy egy önhöz hasonló hölgy előkelőbb létesítményt is megengedhetne magának.

Izumi a gyöngyöt csavargatta a nyakában, a tekintetét a teára szegezte.

– De ez az étterem más, mint a többi, ugye? – kérdezte Tosio.

Izumi elfordult.

– Ne aggódjon, Takeda-szama. Nem akarom faggatni. Szükségtelen. Már tudom, miért döntött úgy, hogy ma ellátogat az étterembe.

Izumi vékony szemöldöke felszaladt a homlokán.

– Azt mondta, gyakran járt ide fiatalabb korában – fonta össze az ujjait az asztal fölött Tosio. – Az emberek azért térnek vissza, hogy újraéljék a kellemes emlékeiket, vagy eloszlassák a rosszakat, esetleg mindkét okból.

– Ha már azt hiszi, olyan jól ismer, és képtelen elfogadni, hogy csupán ráment akartam enni, semmi más cél nem vezérelt, elmondaná, kérem, hogy ön szerint mi okom lehetett rá?

– Azért jött az étterembe, hogy egy szellemmel vacsorázzon.

– Ennek… – csuklott el Izumi hangja – …semmi értelme.

– Akkor egy baráttal készült ebédelni?

– Nos… én… nem. Egyedül terveztem enni. Szeretek magamban idejönni. Szoktam is, minden ősszel legalább egyszer.

– De soha senki nem étkezik igazán egyedül, igaz? – kérdezte Tosio. – A gondolatainkkal költjük el az ételt. Ők biztosán biztosítanak nekünk társaságot, akár meghívtuk őket, akár nem, és kiváltképp hangosak, amikor csak ők az asztaltársaságunk. Olyasmiről fecsegnek, amit hangosan nem mondhatunk ki. Arra tippelnék, az ön gondolatai előszeretettel emlegetik azt az időszakot, amikor még nem ez a nő volt, és még szívesen osztotta meg asztalát a rámenétteremben.

– Hagyja abba!

– A gondolataival vitázik, és bizonygatja, hogy tévednek, de ők addig mondják, amíg az étel ki nem hűl. Ettől azonban még visszajár, mert egy tál hideg rámen még mindig finomabb, mint bármilyen meleg étel az otthonában.

– Elég! – lábadt könnybe Izumi szeme, a cseppek legördültek sápadt arcán. – Kérem, hagyja abba!

– Sajnálom. Kérdezett, én válaszoltam. Sok mindenről azt kívánom, bárcsak ne tudnám, de miután az egész életemet ebben az üzletben éltem le, úgy olvasok az ügyfeleim arcáról, mintha rá lenne írva a történetük.

Izumi megtörölte a szemét.

– Nem vagyok az ügyfele.

– Igaz is – fonta össze az ujjait Tosio. – Még nem tudom, hogy amit zálogba kíván adni, értékes-e.

– Elég legyen! Beleuntam a játszmájába – szöktek ismét könnyek a szemébe. – Ki maga?

– Csupán egy ember, aki egyedi szolgáltatást kínál azoknak, akik szükségét érzik, egy ember, aki egyedülálló szolgáltatást kínál azoknak, akik rászorulnak, egy ember, aki látja, hogy nem azért sír, mert szomorú, hanem azért, mert dühös. Azt kívánja, bár az lenne, de nem. Már azelőtt mérges volt, hogy belépett volna a zálogházba.

Izumi szúrós pillantást vetett rá, a nyaka piros lett.

– Természetesen dühös vagyok. Gyűlölöm, hogy mindenem megvan a boldogsághoz, mégis csak a benne terjedő repedéseket érzem, valahányszor mosolyt erőltetek magamra. Ezt akarta hallani? Azt akarja, hogy ezt adjam zálogba? Egy megtört mosolyt, amelyet arannyal foltoztak meg, mint a teáscsészéit? Mert ha átveszi, máris adom.

– Tehát elhiszi, amit a zálogházról meséltem?

– Bizonyítsa. Győzzön meg!

– Rendben. Mutassa meg a döntését, és megmondom, mennyit ér.

– Mutassam meg? Hogyan? Egy döntés nem olyasvalami, amit a zsebemben vagy a kézitáskámban magamnál hordozhatnék.

– Élete minden egyes döntését magával hordozza, Takeda-szama. Ez a döntés semmiben sem különbözik a többitől – felelte Tosio. – És azt hiszem, már tudja is, hol keresse.