Főkép

Mit tennél, ha a kamaszkori szerelmedet gyilkossággal vádolnák?

 

Justine Stone tizennyolc éve elhagyta szülővárosát, az essexi Maldont, és azóta sem nézett vissza. Férje, Noah oldalán él egy gyönyörű házban, és sikeres ügyvédként ragyogó karriert futott be. Volt barátjára, Jake-re alig-alig gondol már.
Egészen addig, amíg meg nem kapja élete első emberölési ügyét – és a vádlott aktájából Jake arca néz vissza rá. Kettős gyilkosság brutális kegyetlenséggel, és Jake az első számú gyanúsított.
Justine biztos benne, hogy az a fiú, akit valaha szeretett, sosem bántana senkit. De ahogy egyre több bizonyíték kerül napvilágra, szembe kell néznie a kérdéssel: talán sosem ismerte igazán Jake-et. És miközben a múlt és a jelen határai elmosódnak, Justine gondosan felépített élete darabjaira hullik.

 

A titkaid elől elfuthatsz.
De előbb-utóbb utolérnek.

 

 

Részlet a regényből:

 

ELSŐ FEJEZET

 

Hétéves voltam, amikor megtanultam, hogy az égési sérülések leghatásosabb ellenszere az aloe vera. Anyámat figyeltem a konyha küszöbéről, ahogy egy késsel felszeli a növényt, majd kikaparja a nedves húsát, és rákeni a karja bőrére. Közel három hétig tartott, mire begyógyult a seb; először a közepén piszkos sárgára váltott, majd egy tökéletes kör alakú heget hagyott hátra, ami minden nyáron felbukkant a karján. Sosem hoztam szóba. Gyorsan elkotródtam szem elől, mielőtt elfordult a konyhapulttól.

Hát innen tudom, hogy a vádlott hazudik arról a sérülésről. Gyorsan lefirkantom egy cetlire, és odacsúsztatom Charles Cole-nak, aki épp a keresztkérdései közepén jár. A papírra néz, aztán rám. Látom, hogy nem érti, de bízik bennem. Elvégre én vagyok a legújabb üdvöskéje, így hát pillanatnyi mérlegelés után jelzi, hogy álljak fel, ő pedig visszatér a pulpitushoz.

Felkínálja nekem a tárgyalótermet, a színpadunkat.

– Mr. Jackson! – A vádlottra mosolygok, bár nincs benne semmi barátságos. Farkas vagyok egy ügyvéd talárjában. – Álljunk itt meg egy percre, és menjünk végig újra az imént a bíróságnak tett kijelentésein! – Az esküdtek felé intek; nyomatékosítani akarom bennük, hogy ez a férfi az imént hazudott nekik. Azt akarom, hogy személyes legyen. – Múlt év november huszonkettedikén számított rá, hogy Peter Taylor az otthonában tartózkodik, amikor behatolt az épületbe?

– Nem számítottam rá. – A fejét rázza, és látom rajta, hogy fogalma sincs, hova akarok kilyukadni. Azt hiszi, hogy vakon tapogatózom és csak az időt húzom.

– Amikor kiderült, hogy Peter mégis otthon van, és kérdőre vonta magát, el tudná mondani ismét a bíróságnak, mi történt pontosan a konyhában?

– Természetesen. – Vállat von. – Megtámadott.

– Le tudná írni a támadást?

– Levitt a földre, egy darabig dulakodtunk, el akarta kapni a nyakamat, de sikerült meglógnom. Az ajtó felé rohantam, háttal neki, amikor felkapta a vasalót a falnál álló deszkáról. A következő, amire emlékszem, hogy égető fájdalom hasít a bal vállamba.

– Megégette magát a vasalóval?

– Igen.

– De nem ütötte le vele? Elég súlyos tárgyról beszélünk. – Mielőtt felelne, látom, ahogy egy pillanatra a védőügyvédjére, Rose Ballardra villan a tekintete. Ezekre a kérdésekre nem készítette fel őt.

– Hát, már elég messze jártam tőle. El akartam menekülni. Valószínűleg megdobott vele és eltalált.

– És azután mi történt?

– Megpördültem. A nyomomban volt. A feje fölé emelte a vasalót, mint aki újra készül lecsapni vele.

– Elmondaná, mi járt a fejében, amikor tudatosult önben, hogy megégette és még mindig a kezében fogja a vasalót?

– Attól féltem, meg fog ölni – suttogja és közben az esküdtszékre néz, szomorú bociszemekkel. Csak épp azt nem tudja, hogy éppen erre a válaszra vártam.

– És maga egész pontosan hogyan is reagált erre?

– Leszúrtam.

– Hányszor?

– Ötször. De önvédelem volt.

Elhallgatok, hagyom, hogy felfogják a szavak súlyát. Nem egyszer, ötször.

– Értem. Tehát mondhatjuk, hogy azért szúrta meg Mr. Taylort, mert az megégette magát a vasalóval?

– Így van. Háttal álltam és indulni készültem. Én mondom, ő támadott rám. – Igyekszem elharapni egy mosolyt és magamnál tartani az ütőkártyámat, ha csak egy kis időre is.

– Szerzett bármilyen sérülést Mr. Taylor tettei nyomán?

– Hiszen már elmondtam. – Nagyot sóhajt, láthatóan fárasztják a kérdéseim. Helyes. A vádlottak minél frusztráltabbak, annál könnyebben ejtenek hibát. Le kell fárasztani őket.

– Az én kedvemért – mondom színpadias kézmozdulattal, mire néhány esküdt felkuncog.

– Van egy seb hátul a vállamon.

– És ez a seb már akkor is megvolt, amikor a rendőrség letartóztatta magát egy héttel azután, hogy Peter Taylort holtan találták a konyhájában. Igaz?

– Igen. Fotók is készültek róla meg minden. Nem hazudok. – Felvonom a szemöldököm. Kezd izzadni.

– Tehát olyan csúnyán eltalálta a vasaló, hogy sebet ejtett magán. És a szóban forgó égési seb mindössze egyetlen hét alatt begyógyult, a rendőrség így a letartóztatása során elkészíthette a tárgyaláson is bemutatott fényképeket?

– Ööö.

– Csak válaszoljon a kérdésre, kérem! Egyszerű igennel vagy nemmel.

– Igen.

– Az incidens és a letartóztatása közti egy hétben kapott bármilyen orvosi ellátást vagy tanácsot? Rákeresett a neten, hogyan kell kezelni egy égési sérülést? Tett bármit a gyorsabb gyógyulás érdekében?

– Nem emlékszem ilyesmire.

– Az a helyzet, Mr. Jackson, hogy egy másodfokú égési sérülésnek, melyet a fotón látható heg alapján maga elszenvedett, legalább két-három hét a gyógyulási ideje, és ez is csak az elérhető legjobb kezeléssel.

– Hát nekem nem – jelenti ki határozottan, és korábbi bociszeme valami sokkal fenyegetőbbre vált. Pontosan, te kis szarházi, a sarkadban vagyok. Elárasztja az ereimet az adrenalin. Addiktív egy érzés.

– Felteszem, hogy a vállán lévő égési sérülés pontosan a szokásos két-három hét alatt gyógyult be. Ez nem keletkezhetett a Mr. Taylor által elkövetett állítólagos bántalmazás során, sőt, valószínűleg már jóval azelőtt történt, hogy maga egyáltalán betette volna a lábát abba a házba, különben a letartóztatásakor még mindig nyílt seb tátongott volna a hátán. Csak hogy tisztázzuk: bármi okozta is a sérülését, az legalább – ismétlem, legalább – egy héttel az incidens előtt történt, amiért jelenleg bíróság előtt áll. Mi több, mivel ez a heg az egyetlen sérülés, amit a Mr. Taylorral való dulakodás következményeként felmutathat, meggyőződésem, hogy egyáltalán nem is történt semmiféle támadás az áldozat részéről. Maga egyszerűen megölte őt az otthonában, anélkül, hogy provokálták volna. Fontos megjegyezni, hogy nem önvédelemből követte el a bűncselekményt, hanem pusztán azért, mert megtehette. – A pasas erre nem szól semmit, csak tátog, mint a partra vetett hal. – Mr. Jackson! – Felemelem a hangomat. – Igazam van? A kérdéses éjszaka előtt szerezte azt a sérülést?

Figyelem, ahogy az arcát dörgöli, piros ujjnyomok követik a keze útját. A szemem előtt törik meg.

Győzni fogunk.

 

A bíróság öltözője elvben sokkal elegánsabbnak hangzik, mint amilyen valójában, persze nem szabad alábecsülni az egész procedúra romantikáját. Igenis szükségem van erre az időre és az ott megtapasztalt bajtársiasságra akár az ellentétes oldalak közt is, hogy könnyebben át tudjak vedleni keménykezű ügyvédből működőképes emberi lénnyé. Enélkül ki tudja, hogy a házasságom kitartott volna-e ennyi ideig. Őszintén szólva nem hiszem. A két részem folyamatosan ellenkező irányba húz. Az egyik elszántan győzni akar, bármi legyen is az ára, a másik kétségbeesetten vágyik az állandóságra. Képtelen vagyok dönteni, pontosan mit is jelent számomra a „siker”.

Ezért is habozom, amikor Rose megkérdezi, csatlakozom-e hozzájuk egy italra a Shipben. Lara szülinapját ünneplik, aki ugyanannak a kamarának dolgozik, mint Rose. Munkaidő után gyakran látogattam London ügyvédeinek jól ismert törzshelyeit, így ismerkedtem meg Larával. Az útjaink a tárgyalóteremben is keresztezték egymást párszor. Lefogadom, hogy a munkatársaim többsége sem megy haza ma este.

Közismert tény, hogy a kocsmában töltött órák alatt is fontos munka zajlik. Bármilyen régimódinak hangzik is, ez a valóság. Az a probléma, hogy sosem tudhatod, mikor csöppensz bele egy fontos beszélgetésbe, így nem tudsz épp a kellő időpontban betoppanni, hogy aztán, mint aki jól végezte dolgát, távozhass is. Megtörténhet este tízkor, hajnali egykor, olykor hajnali háromkor, de kilenc előtt soha. Hosszú ideig kell maradnod, különben ne is fáradj odadugni a képedet!

Éppen ezért ezúttal kimentem magam, a létező legnagyobb mosolyomat villantva a nőre, aki az elmúlt hat órában az ellenfelem volt a bíróságon. Leveszem a rizsporos parókámat, ami ugyanolyan megsárgult fehér, mint a kopott falak, és gyorsan összeszedem a holmimat. Elmondom Rose-nak, hogy ma van az ötödik házassági évfordulónk Noah-val, de azt a tényt inkább elhallgatom, hogy nincs is itthon, mert üzleti úton van Párizsban. Egymástól több száz kilométerre, mégis együtt költjük majd el a vacsoránkat egy kétes wifikapcsolatra támaszkodva, hogy mégis megidézzünk valamiféle romantikus hangulatot.

Ez elég távol áll attól, ahogyan a tavalyi évfordulónkat töltöttük, összefonódva egy oxfordi szállodában, ahol csak helyi terményekből készült ételeket szolgálnak fel, és ahol minden szobában tágas kandalló van. Elmosolyodom az emlékre; az tényleg egy tökéletes hétvége volt a tökéletes férjemmel. Nevetségesen drága egyetlen éjszakára, azt elismerem, de mivel idén nem sikerül együtt töltenünk a napot, talán jövőre javasolni fogom, hogy ismét ott szálljunk meg.

– Szép munka volt ma, Justine – kiáltja utánam Rose. – Lenyűgöző, mint mindig, de legközelebb én fogok nyerni. – Hallom a hangjába vegyülő mosolyt. Nyoma sincs benne keserűségnek. A mi szakmánkban nem tarthat haragot az ember.

– Azt majd meglátjuk – kiáltom vissza a vállam fölött, és magamban mosolyogva kinyitom az ajtót, de hamar le is törlöm az arcomról a vigyort. Mindig nagyon odafigyeltem rá, hogy ne ünnepeljem zajosan a tárgyalótermi sikereimet. Van valami visszataszító abban, ha az ember felelős egy másik ember lecsukatásáért. Ez nem azt jelenti, hogy ne érdemelte volna meg, vagy nem ez a helyes út, de a tárgyalások alatt megismered az illetőt. Persze nem személyesen, mégis valahogy eggyé válsz velük.

Szeretek úgy tekinteni a munkámra, mint egy jellemtanulmányra. Egy ember élete annyi apróságon múlik, események láncolatán, melyek formálják a személyiségét. Mi lenne, ha megszabadíthatnánk őket mindettől? Ha újrakezdhetnék, újjászülethetnének. Vajon mindenki megérdemel egy második esélyt?

Az én szakmámban a válasz „nem”, de heti egy órát a terapeutámmal, Ayával töltök, akinél igyekszem meggyőzni magam, hogy én pontosan ezt érdemlem. Azt sulykolom magamba, hogy igenis járnak nekem a luxushétvégék flancos hotelekben a szerető férjem oldalán.

 

Az a helyzet a vörösborral, hogy bármennyire mélynek és füstösnek titulálják is, nem érzek rajta mást, csak a vér fémes bukéját, ahogy a poharamban kavarog.

– Egészségünkre! – mondjuk egyszerre széles mosollyal, miközben úgy teszünk, mintha koccintanánk.

Noah arcát figyelem a képernyőn a poharam pereme felett; még mindig az öltönyét viseli a hosszú irodai napja után, de az inggallérját kigombolta, levette a nyakkendőjét, és az jár a fejemben, mennyire nem hasonlít arra a férfira, akit magam mellé képzeltem. Félresöpröm a gondolatot. Megengedem magamnak a boldogságot. Noah jóképű, nagyon is, ráadásul kedves.

A kettő ritkán jár együtt, szóval becsüld meg! – visszhangzik a fejemben anyám hangja.

S bár felforr a vérem a kettős mércétől, miszerint egy nőnek kivétel nélkül minden esetben szépnek és elbűvölőnek kell lennie, anyának igaza volt. Szerencsés vagyok. Attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem az ajtón, Noah láthatóan minden tőle telhetőt megtett, hogy különlegessé tegye számomra ezt a napot. Egy üveg pezsgőt – nem is akármilyet, Bollingert – küldetett egy tucat fehér rózsával (a kedvencem) és azzal az instrukcióval, hogy kapcsoljam be az új lejátszási listát a Spotifyon, amit az esküvőnkön elhangzott számokból állított össze.

Jogom van a boldogsághoz. Megérdemlem. Ne lökd el magadtól Noah-t!

Ez vagyok én; ha kezdenek kicsúszni a kezem közül a dolgok, eltaszítom magamtól. Mintha úgy lenne a legkönnyebb megbirkózni az elvesztése felett érzett szorongással, ha eleve nem is lenne az enyém. Ha nem az enyém, akkor senki sem veheti el tőlem. Vagy, ami még rosszabb, ha úgy dönt, többé ő nem akar engem. Mostanában sajnos gyakran elárasztanak a félelmek.

Hallom, hogy kopogtatnak a hotelszobája ajtaján, és egy vékony hang bejelenti, megjött a szobaszerviz.

– Á-há! Az est fénypontja! – kiált fel Noah, aztán kirohan a képből, hogy kinyissa az ajtót és elvegye az almás morzsasütijét. Nem az a típus, aki gyakran ujjongana vagy rohanna bárhova is, és látom rajta, mennyire igyekszik, bár távol vagyunk egymástól.

Amíg nem látja, lopva lesandítok a telefonomra. Mobilmentes (jobban mondva munkamentes) estét ígértem neki, és szavamhoz híven az irodai fiókomba zártam a munkahelyi telómat, de a személyes célokra használt készüléket elrejtettem a képernyő alá, hogy ne lássa. Azt sem tudom, miért csináltam, azt hiszem, én is áldozatul estem a világjárványnak, hogy folyamatos kapcsolatban kell állnom az emberekkel ahelyett, hogy jól érezném magam a saját társaságomban.

Aya szerint a közösségi média „zaja” segít elnyomni a saját gondolataimat. „Egészségtelennek” titulálta. Szinte érzem, ahogy bizseregnek az ujjaim, és mielőtt észbe kapnék, már be is jelentkeztem az Instagramra, hogy megnézzem, hogyan partiznak a kollégáim Lara szülinapi iszogatásán. De a hírfolyamom teljesen üres. Sőt, az utolsó bejelentkezésem óta egyetlen új bejegyzés sincs, és azon kapom magam, hogy szórakozottan pötyögök az app tetején lévő keresőbe.

Jake Reynolds.

Hülye szokás, amitől képtelen vagyok szabadulni. Úgy tizennyolc évvel ezelőtt még csak a Facebookot bújhattam, de most már ott az Insta meg a Twitter is. És minden alkalommal Jake Reynoldsok hosszú listájával találom szemben magam, de egyikük sem az igazi.

Fogalmam sincs, miért csinálom még mindig. Nem mintha azt várnám, hogy ennyi év után hirtelen felbukkanjon a kijelzőmön. De ahogy a telód feloldása vagy az e-mailjeid ellenőrzése megszokássá válik, a neve beírása minden létező keresőbe éppúgy beleivódott az izommemóriámba. Nem tudatosan csinálom, de nem bírok leállni.

Érzem, ahogy belopja magát az elmémbe a bűntudat, amiért a házassági évfordulómon is Jake-et keresem. Szeretem a férjemet, tényleg, de az ember sosem felejti el az első szerelmét. Jake ráadásul nem holmi átlagos első szerelem volt. Megmentett. Aztán elhagyott. Azt hiszem, ez az egyik oka, amiért legközelebb egy olyan férfiba szerettem bele, mint Noah. Bizonyos szempontból hasonlítanak egymásra; mindkettőjük mellett biztonságban érzem magam, csakhogy a mód, ahogyan ezt elérték, nem is különbözhetne jobban.

Jake mellett önmagam lehettem, igazán elengedhettem magam, és megszabadultam az elvárások béklyóitól. Szabad volt éreznem. Jake-kel lenni olyan volt, mint hangosan bömböltetni a zenét és táncolni, mintha senki sem nézne.

Noah-val más. Ő stabil. Biztonságos. Nem félek, hogy el fog hagyni. Nem hevesen lángoló szerelem a miénk, nem mi vagyunk a világ legszenvedélyesebb párosa, de a kapcsolatunk ettől még ugyanolyan erős. Csak máshogy. Ez biztonságos. Állhatatos. Igazi.

Már a gyerekvállalás is szóba került. Hát, vagyis Noah szeretne. Az anyaság gondolata nem olyan természetes a számomra. Az „édesanya” cím és minden, ami vele jár. Nem könnyű annak lenni.

Mi van, ha elbaltázom? Nem mindenkiből válik jó anya. Ismerem a következményeit, ha valaki rosszul csinálja. Én vajon jó lennék benne? Nem vagyok olyan biztos. Ha őszinte akarok lenni, az, hogy Noah felhozta ezt a témát, nagyban hozzájárult a szorongásomhoz. A saját anyámat juttatta eszembe. És a hiányosságait. Mindent, amit el akarok kerülni.

Noah nagy lendülettel visszatér a képernyő elé, és az éteren át lelkesen mutogatja a tányér süteményt, én pedig még távolabb tolom a telefonomat, hogy biztosan ne vegye észre. Nagyot kortyolok a vörösborból, és áradozom, milyen gusztának néz ki. Azt mondom, bárcsak ott lennék, hogy osztozhassunk rajta. Visszamosolyog, én pedig eltaszítom magamtól a rám törő kételyeket. A hangot a fejemben, mely azt kérdezi: tényleg így gondolom?