Főkép

Ártatlanul indul a regény: egy kisfiú a szüleit keresi, mert húga, Judith rosszul van, és segítségre szorul. Siet ugyan, de még nem kétségbeesett; figyelme időnként elkalandozik, így a keresés során megismerhetjük a közvetlen környezetét is. Anyja, apja, testvérei, nagyanyja máshol vannak, nagyapjától pedig csak annyit vár, hogy végre útba igazítsa valakihez, aki tudja, mit kell tenni.

 

Vidéki kisváros tárul a szemünk elé, ahogy a küldetése az orvos házához irányítja. Az orvos bubókról kérdezi. A gyomrunk a fiúval együtt szorul össze. Hamnet a felnőttekben reménykedve fut vissza húgához.

 

A következő jelenet már visszavisz minket az időben, a kisfiú születése elé, egy fiatal tanító életébe csöppenünk. Szinte még maga is fiú, a ő szemén keresztül megismerjük a szüleit, főleg erőszakos, lecsúszott apját, akinek a közeléből mi is menekülnénk, valahányszor felbukkan a lapokon.

 

Az egyhangú napokat Agnes, a különc, elsőre szolgálónak hitt leány jelenléte teszi szebbé és izgalmasabbá. Amikor az ő nézőpontjára vált a történet, egyre kevésbé csodálkozunk azon, hogy a tanítót ennyire elbűvölte. Agnes erős és okos, egyszerre tud sokat és keveset a világról – ösztönös bölcsessége különös mélységet ad a figurájának.

 

Az író egyszerre meséli a jelen és a múlt történéseit, az elbeszélőket is gyakran váltogatva. Nagyon személyes és gyakran ártatlan emberi történetek mutatják meg a tragédia felé vezető utat, ami – ha lehetséges egyáltalán – így még letaglózóbb. Ez az elbeszélésmód szerintem nemcsak személyessé, hanem erősen atmoszférikussá is teszi az olvasást, én legalábbis belevonódtam minden egyes megtörtént pillanatba.

 

A gyász nemcsak a szereplőket gyűri maga alá: olvasóként mi is részeseivé válunk. A hétköznapi élet lehetetlenségével küzdő Agnes, a testvérüket apró gesztusokkal megidéző gyerekek, a kemény, de nem szívtelen nagymama, valamint az egyre távolodó apa mind az eltűnt gyermeket keresik a maguk módján. Szinte minden emberi kapcsolat megbillen. Az idő azonban nem áll meg, a napi teendők lassan kapaszkodót jelentenek a szereplőknek.

 

Egyedül a szülők azok, akik makacsul nem tudnak meggyógyulni, és ezen a közöttük lévő fizikai távolság is csak ront, az apa is egyre ritkábban jár haza Londonból, és levelei is el-elmaradoznak.

 

A könyvet a film megtekintése után olvastam, és még így is magával ragadott. Maggie O’Farrell őszintén beszél fájdalomról és örömről, a mindennapok apró rezdüléseiről és a megbocsátás lehetőségéről az 1500-as évek vidéki Angliájának díszletei között. A Londonban egyre sikeresebbé váló apa és a vidéken maradó anya története egyszerre felemelő és megrendítő.