Főkép

Pina Bausch Vollmondja több mint másfél évtizeddel az alkotó halála után is elevenen hat: érzelmek sűrű hálóját mozgatja meg, és ma is meglepően aktuálisnak tűnik.

 

Bausch egykor úgy fogalmazott, hogy táncos képzéséből a legfontosabb útravaló az volt: a színpadon „őszintének és pontosnak” kell lenni. E két alapelv szinte minden munkájában visszaköszön, és a Vollmond sem kivétel. A darab férfiak és nők kapcsolatait vizsgálja, akik mintha céltalanul sodródnának a vágy, a kétségbeesés és az öröm között.

 

A megszokott viselkedési szabályok folyamatosan borulnak fel: túlcsordulnak a borospoharak, játékos vetélkedővé válik a melltartók leoldása, egy nő pedig kést szorongatva citromlevet locsol magára. A szereplők mintha képtelenek lennének visszafogni magukat: érzelmeiket teljes testi intenzitással élik meg. Hol nyers erővel, hol kecsesen, máskor humorral reagálnak – de mindig ott vibrál bennük valami sürgető feszültség.

 

Mindez egy különleges, a természet által ihletett díszletben történik. A színpad közepét egy hatalmas, meteoritra emlékeztető szikla uralja, mögötte térdig érő víz húzódik, mint egy csendes patak. Az eső időről időre rákezd – néha csak finoman szemerkél, máskor viharos erővel zúdul le. A nyers, elemi környezet éles kontrasztban áll a táncosok megjelenésével: a nők hosszú, érzéki, színes ruhákban és magas sarkúban lépnek színpadra, kezükben finoman egyensúlyozva a borospoharakat. Az összhatás egyszerre költői és finoman ironikus.

 

Bausch alkotói módszerének alapja a táncosok mély ismerete volt. Híres volt arról, hogy kérdések végtelen sorát tette fel nekik, és mindenkivel személyes, egyedi kapcsolatot alakított ki – erről a 2007-es kiotói díjátadón is beszélt. Ez a fajta intimitás a Vollmond minden pillanatában érezhető.

 

Az első rész egyik csúcspontja Tsai-Chin Yu szólója: fehér ruhában, erőt és szépséget sugározva táncol Jun Miyake Lilies of the Valley című, jazzes lüktetésű darabjára. „Fiatal vagyok! A fülem ígéretet hall. Az elmém erő. A szemem álmokat lát!” – hangzik el, és a megszólalás új dimenziót ad a mozdulatoknak. A második részben Julie Anne Stanzak – az eredeti szereposztás tagja – kap hangsúlyos szerepet. Feketében lép színpadra, miközben a többiek vödrökből vizet zúdítanak a sziklára; a látványos jelenet egyenesen a fináléba torkollik.

 

 

A Vollmond valódi főszereplője a víz. Folyékonnyá teszi a testeket, összemossa a határokat ember és természet között. A táncosok csuromvizesen, felszabadultan játszanak, fröcskölnek, szinte gyermeki örömmel – mintha most fedeznék fel a vizet. Mindez azonban nem ösztönös káosz: a mozdulatok mögött végig precíz kontroll húzódik meg. Minden szóló saját hangulatot teremt, technikai pontossággal, mégis személyes és emberi módon.

 

Nem véletlen az sem, hogy a társulat ennyire sokszínű. A különböző nemzetiségek, testalkatok és életkorok nem pusztán jelen vannak, hanem a darab lényegi részét alkotják.

 

A zenei anyag hasonlóan gazdag: Tom Waits dalaitól René Aubry hangszeres kompozícióin és Jun Miyake kísérletező jazzén át egészen Cujo jazz–hiphop fúziójáig terjed. Ez a sokféleség tovább erősíti az előadás dinamikáját.

 

Külön vicces volt, ahogyan időnként a narrált részek magyarul is megszólaltak. Magyarországon élő külföldiként pontosan tudom, mennyi munka van egy ilyen gesztus mögött, és a Müpa közönsége láthatóan értékelte is. Ez a nyitottság jól mutatja, mennyire élő és befogadó Pina Bausch öröksége.

 

„Kicsit savanyúkás vagyok” – mondja Taylor Drury, magát citromlével leöntve.

 

A Vollmond ma is rendkívül erős, mélyen ható előadás, amelyet a Tanztheater Wuppertal lenyűgöző intenzitással és érzékenységgel visz színre.