Főkép

Peter S. Beagle Hugo-, Nebula- és Word Fantasy-díjas amerikai író, akit a legtöbben Az utolsó egyszarvú című remekműve kapcsán ismernek, de még az sem annyira ismert hazánkban, mint megérdemelné – hát még a többi regénye és novellája! A mester április 20-án lesz 87 éves, és legutóbbi regénye ugyanazt a kortalan bölcsességet, emberséget és humort hordozza, amit a korábbiakban megszokhattunk tőle.

 

Hogy a Sárkányfogó sárkányai nem olyanok, mint amilyeneket más könyvekben, mítoszokban, legendákban megszokhattunk, az a legkevesebb. Beagle számos jellegzetességének az egyike, hogy bármely jól ismert toposzt, témát, karaktert képes újraértelmezni, új, meglepő színben megmutatni. Ebben a történetben a sárkányok leginkább olyanok, mintha szárnyas patkányok lennének – irtani való kártevők, és épp ezzel foglalkozik a szép nevű Gaius Aurelius Constantine Heliogabalus Thrax (a barátainak csak Robert), a regény első számú főszereplője. Mélyen belül gyűlöli ezt a munkát, mert szánja a kis teremtményeket, de szigorú sárkányirtó apjától ezt a lenézett, mégis fontos munkát örökölte, nem tud ez alól kibújni.

 

A két további főszereplő viszont a társadalmi ranglétra túlfelén helyezkedik el: Cerise Bellemontagne királyságának eladósorba került hercegnője, aki, amilyen gyönyörű, annyira utálja az összes hercegnői feladatot és sztereotípiát. Nem kevésbé utálja a maga pályáját Reginald koronaherceg, aki kalandozásai közepette vetődik ebbe az amúgy effektíve európai, hegyektől ölelt kis országba, ám hamarjában Cerise számolatlanul érkező kérője között találja magát, ráadásul a legesélyesebbként, miközben ő se trónörökös nem akar lenni, se kalandozni nem kíván.

 

Hármójuk sorsa gabalyodik aztán össze, kerül gonosz is (hiú, kiszámíthatatlan fajta), de családról és barátságról is mesél ezt-azt Beagle. A baljós felvezetés után egyébként jó ideig egész idilli a regény, olyannyira, hogy felmerül bennem, ez az ember nem csak abban járt elöl a korábbi írásaival, hogy erős, önálló női karaktereket is szerepeltetett, meg hogy a kliséket kifordította magukból, és megmutatta, hogy az általában non-player karakternek számító mellékszereplőknek is van múltja, jelleme, miegymás. De olyasmiben is, hogy pl. cozy fantasyt meg cottagecore-t, szóval amiben a szereplők hangulatos kis vidéki kuckókban fogyasztanak finom ételeket-italokat, és tök jó melegség járja át az olvasó szívét meg ilyenek – na, ilyet is sokkal előbb írt, mint a ma hasonlókkal arató, divatos szerzők. És még sorolhatnám.

 

De azért ez a könyve is meg tudott lepni, bár végül is ez is mindig jellemzője volt Beagle írásainak. Van pár húzás, amire én sem voltam felkészülve, nemhogy a szereplők, és fontos leszögezni, hogy amennyire humoros, bájos, emberséges tud lenni a regény, annyira félelmetes is – s nem mellesleg elgondolkodtatja az olvasót (és igen, Beagle már nagyon régóta ír úgy fantasyt, hogy a szereplők jelleme rétegzett, és nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ilyenek vagy olyanok).

 

Arra viszont számítottam, hogy nagyon jót fog tenni az ország-világ aktualitásain háborgó lelkemnek egy új Beagle könyv, és pont így történt. Éljen még nagyon soká!