Főkép

A kortárs jazz egyik legizgalmasabb, ugyanakkor nehezen kategorizálható formációja, a The Bad Plus búcsúturnéjának budapesti állomása egyszerre ígért nosztalgiát és radikális újraértelmezést. A közvetített előadás* azonban gyorsan világossá tette: itt szó sincs lezárásról a hagyományos értelemben – sokkal inkább egy folyamatban lévő zenei gondolkodás új fejezetének lehettünk tanúi. Az alapító páros, Reid Anderson (bőgő) és Dave King (dob) ezúttal nem saját repertoárját állította középpontba, hanem Keith Jarrett legendás „American Quartet”-jének örökségét járta körbe saját szemszögükből. Ehhez olyan partnereket hívtak, akik a kortárs jazz meghatározó alakjai: Chris Potter (szaxofon) és Craig Taborn (zongora).

 

Az előadás egyik legnagyobb erénye az volt, hogy elkerülte a puszta tisztelgés csapdáját. Bár a műsor alapját Jarrett és társainak zenéje adta, a koncert inkább dialógusként működött a múlt és a jelen között. A hetvenes években működő kvartett – Charlie Haden, Paul Motian és Dewey Redman közreműködésével – annak idején a free jazz, a gospel és a népzenei hatások merész ötvözésével hozott létre új hangzást. Ezt a szellemiséget a mostani formáció nem rekonstruálni próbálta, hanem továbbgondolni.

 

Craig Taborn játéka külön figyelmet érdemelt: miközben tudatosan kerülte Jarrett jellegzetes gesztusait, mégis végig érzékelhető volt a kapcsolat a forrással. Hol sűrű, szinte klasszikus zongorai textúrákat épített (Fort Yawuh [Keith Jarrett]), hol széttördelt, játékos motívumokkal reagált társaira (Southern Smiles [Keith Jarrett]). Chris Potter ezzel szemben energetikus, sokszor elementáris megszólalásaival teremtett feszültséget, majd egy-egy lírai fordulattal oldotta azt. A ritmusszekció – Anderson és King – összeszokottsága végig meghatározta a koncert dinamikáját. Játékuk egyszerre volt stabil és kiszámíthatatlan: képesek voltak egy pillanat alatt váltani feszes groove-okból szabad improvizációkba, miközben folyamatos párbeszédben maradtak egymással.

 

Az este hangulatát az állandó átalakulás érzete dominálta („Byablue” [Paul Motian]). A darabok nem lezárt formaként, hanem nyitott struktúrákként szólaltak meg, ahol a kollektív improvizáció legalább olyan fontos szerepet kapott, mint a kompozíciós váz („Mushi Mushi” [Dewey Redman]). Ez a megközelítés jól illeszkedik a The Bad Plus egész pályájához, amely mindig is a határok feszegetéséről szólt – legyen szó popfeldolgozásokról vagy avantgárd kísérletekről.

 

A búcsú gesztusa így paradox módon nem lezárást, hanem folytonosságot sugallt: azt az érzést, hogy ez a zenei gondolkodásforma nem szűnik meg, csak új alakot ölt.

 

* Az idei Bartók Tavasz első napjára visszatért a kellemes tavaszi idő, ami egy hipertóniával élő kritikusra sajnos még nagyobb hatással volt, mint az előadás, ezért csak a közvetítés bűvölete alatt, távoli, de így is lehengerlő impulzusoknak köszönhetően született ez a beszámoló.

 

Előadók:

Reid Anderson – nagybőgő

Dave King – dob

Chris Potter – tenorszaxofon

Craig Taborn – zongora