Főkép

Gustav Mahler monumentális III. szimfóniája ritkán hallható teljességében, így már önmagában is eseményszámba ment, hogy az idei Bartók Tavasz mintegy felütéseként szólaljon meg a MÜPÁban. A Riccardo Frizza vezényelte előadás azonban nem pusztán a mű kivételes léptéke miatt bizonyult emlékezetesnek és nem is csak a karmester látható megrendültsége okán. Frizza egészen érzékenyen ragadta meg a darab alapgondolatát, a természet és az emberi lét határtalan dimenzióit, ami az előadás végére teljesen magával ragadta a közönséget is.

 

A csaknem másfél órás kompozíció hat tétele egy nem mindennapi világképet tárt elénk. Az első, önmagában is szimfóniaméretű rész („Pan ébredése”) Frizza irányításával elementáris erővel szólalt meg. A rézfúvósok nyers, szinte földközeli hangzása és a menetritmusok fokozatos kibontása plasztikusan érzékeltette a formátlan természet erőinek ébredését. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara fegyelmezett, mégis szenvedélyes játéka nemcsak biztos alapot adott a monumentális ív felépítéséhez, hanem egészen szédítő módon nyitott kaput Mahler zenei világára.

 

A középső tételek kontrasztjai különösen jól érvényesültek. A második kecses menüettje finom színekkel rajzolta meg a „mező virágainak” világát, míg a harmadik scherzóban a groteszk és a játékosság határán mozgó karakterek kaptak hangsúlyt. Az itt felhangzó posztakürt-szóló nosztalgikus távolságérzete szinte időn kívüli pillanatot teremtett. A negyedik és ötödik tételben a vokális dimenzió nyitott új perspektívát a III. szimfóniában. Láng Dorottya mezzoszopránja sötét színeivel és letisztult kifejezésével hitelesen közvetítette Friedrich Nietzsche, az Így szólt Zarathustra „Éjféli dalát”. A női kar és a gyermekkar belépése az ötödik tételben üdítő, már-már naiv derűt hozott, és az előző tétel meditatív hangulatának éles ellenpontja volt.

 

A záró Adagio a koncert természetes csúcspontja volt. A lassan kibontakozó dallamívek és a fokozatosan kiteljesedő hangzásvilág a szeretet, Isten szeretetének univerzális eszméjét emelte zenei magasságokba. Frizza itt különösen nagy ívben gondolkodott: a finom pianissimóktól a katartikus tetőpontig vezető út végig feszült maradt, a záró D-dúr akkordok pedig valódi feloldást hoztak.

 

Mahler III. szimfóniájának előadása egy olyan grandiózus vállalkozás, amit nem győztünk csodálni. Az előadóknak köszönhetően pedig egy mélyen személyes és sokrétegű zenei univerzum folyamatosan körülölelt minket, és tolmácsolásukban egy valódi, minden határon túli élmény részesei lehettünk.

 

Vezényel:

Riccardo Frizza

 

Közreműködők:

Láng Dorottya – mezzoszoprán

Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara és Gyermekkórusa