Beleolvasó: Bódi Péter: Hexagon

Először Simonhoz megyek. Egyetemről ismerem, a szaktársam volt, aztán később az archívumban is együtt dolgoztunk. Nálam úgy két évvel lehet idősebb, vékony, magas srác, állandó borostával és kócos hajjal. Nem rendel sokat, csak magának, a barátnőjének és néhány haverjának egy-egy fiolát. Egy belvárosi bérlakásban élnek, az autómentes övezet szélén. Miután megérkezem, Simon hellyel és sörrel kínál. Leülök, de inni nem kérek. A mellettem lévő kanapén Kitti, Simon barátnője fekszik csukott szemmel. Látszik rajta, hogy merül, és szerencsére a lakótársak sem jönnek elő.

– Na, és hogy megy a futárkodás? – kérdi Simon, majd leül velem szembe egy konyhaszékre. Köntösben van, épp kipattint egy újabb sört. A kisasztalon van még néhány üveg, annyi, hogy abból látszik, valószínűleg nem ma reggel óta gyűlnek. A lakás úgy néz ki, mintha házibulit tartottak volna előző éjjel, de sosem jártam még itt úgy, hogy ez másként lett volna.

– El sem hinnéd, egész jól. Ha nem a belvárosban kéne bicajoznom, még élvezném is.

– Ennek örülök.

– És az archívum?

– Tűrhető. Hermann Nitsch cuccaival foglalkozunk épp, a hazai vonatkozású kiállításait és performanszait reprodukáljuk.

– Az a belezős figura, nem? – kérdem, mire Simon átküld néhány képet és alapinformációt a bécsi akcionizmus egyik vezéralakjáról: levágott haszonállatok vére csurog végig meztelen, keresztre feszített embereken. Igen, ő a belezős. Mivel Simon sejti, hogy ezzel megválaszolta a kérdésem, a saját mondandójával folytatja:

– Beszállt egy osztrák támogató is a finanszírozásba, azóta megint jobb a helyzet, de amúgy minden ugyanolyan. Hiányzol onnan a többieknek.

– Néha nekem is ti.

– Nézz be valamikor, ha gondolod.

– Szívesen.

– Meg amúgy, ha úgy van, most fel kell venni egy-két új arcot – mondja, majd a szemembe néz. Simon hiába élvezi ki az új hivatásom előnyeit, elsősorban mégis a barátom: tudja, hogy a futárkodás kockázatos, ezért sokszor utalgat arra, hogy abba kéne hagynom, annak ellenére, hogy alig ismerek valakit, aki jobban utálná az Aldonazolt.

– Néha eszembe jut, hogy le kéne állni. Elvégre, elég fárasztó ez a sok… bicajozás. De jó pénz. Talán később, ha lesz hely, visszamennék, de még nem hiszem.

– Te tudod, Malvin. Azért nézz be!

– Kösz, simán. Jó lenne látni a többieket is. Kittivel megvagytok? – kérdem, hogy témát váltsak.

– Meg – mondja, majd ásít egyet. – És neked van most valakid?

– Rajta vagyok.

– Helyes.

– Ma hogyhogy nem melózol?

– Jövő héten szombaton is bent kell rohadjak, szóval mára kikértem magam.

Ismét meghúzza a sörét, de közben végig rajtam tartja a tekintetét. Ezt akkor szokta csinálni, mikor jelezni szeretné, hogy még van mondandója. Folytatja is: – Te, Malvin, dolgozol valamin mostanában? Évek óta nem láttam tőled új tripet.

– Semmi, egyetem óta meg sem próbáltam. Csak Manhattanben dolgoztam néhány csoportos melón.

– Pedig kéne. Még a korábbi cuccaidat sem fejlesztetted?

– Nem nagyon.

– Hogyhogy?

– Nem tudom. Nem megy mostanában.

Hallgatunk. Újabb korty sör, majd ismét a szemembe néz. Már épp elővenném a fiolákat, mikor kapcsolok.

– És te? – kérdem, majd hátradőlök.

– Hát, ha már így kérded, van egy projektem – mondja, majd elmosolyodik, és csettint egyet. – Van egy szabad perced?

– Hát, Simon, az igazság az, hogy lépnem kéne.

– Egy perc. Szó szerint.

– Egyperces tripet csináltál? – kérdem.

– Egy nanoszekundummal se hosszabbat.

Kérdőn nézek rá, folytatja:

– Küldök hozzáférést. Szükségem van a véleményedre.

– Miért?

– Van most néhány munkám, kezdenék velük valamit.

– Jó, de egy perc után kilépek.

– Nem is kérek többet.

Előveszem a fiolám, hátrahajtom a fejem, majd cseppentek egyet. Először a bázisra merülök, majd elfogadom a felkérést. El sem tudom képzelni, mire számítsak. Simon konceptualista tripeket csinál, tehát minimális eszközkészlettel jelenít meg összetett kérdéseket – legalábbis a tervei szerint. A diplomamunkájában alapvető filozófiai problémákat szimulált, és eléggé untam, de ezt még sosem mondtam el neki, mert túlságosan komolyan veszi az egészet. Bár rendes srácnak, sőt, közeli barátomnak tartom, meg vagyok győződve róla, hogy a művészeti elismerés hajszolása manapság minimum felér egy szélmalomharccal – ha ismernéd Simon tripjeit, most tudnád, hogy a diplomamunkájára reflektáltam. Bár még mindig van olyan, hogy művészeti kánon (és a közeg egy nyúlfarknyi állami támogatást kap is), már senki sem veszi komolyan őket. Fenntartják magukat, hogy a médiájukban és a rendezvényeiken megdicsérhessék és méltathassák egymást, annak ellenére, hogy minden második kamasz összetettebb, elgondolkodtatóbb, relevánsabb és szellemesebb tartalmakat dob fel nap mint nap a nyilvános szerverekre ingyen, szórakozásból.

Szerintem egyértelmű, hol rontottuk el: mikor először jelentek meg olyan technológiák, amik a valóságot hitelesebben ábrázolták a művészet hagyományos eszközeinél. Ezt követően az alkotók úgy próbáltak relevánsak maradni, hogy a valóságot először a szubjektumon keresztül mutatták be, majd ezt a szubjektumot addig radikalizálták, míg az az objektív valóságtól teljesen elszakadt. Az állami támogatásokból és magánpénzekből fenntartott közeg így nem volt kénytelen követni a társadalmi változásokat, minek következtében elfogadottá vált, ha kisebb vagyonokat költünk olyan tárlatokra, amik úgy néznek ki, mintha művészet volnának, valódi tartalom nélkül. A művészeti közeg résztvevői így magukat intellektuális übermenschnek gondolhatták, miközben látszólag megszabhatták a trendeket, hiszen az 1940-es évek második feléig a konkurencia még szinte egyenértékű volt. Ekkor jelent meg a tévé, pörgött fel a hangosfilm, és a második világháborút követő fellendülés rengeteg új folyamatnak kedvezett, a művészet azonban lényegében maradt olyan, amilyen a korábbi évtizedekben volt, sőt: tovább radikalizálódott, még inkább elszakadva a valóságtól, míg a befogadók sorra rajongtak azokért az alkotókért és alkotásokért, amikről a kánon maga mondta meg nekik, hogy érdemes értük rajongani. A befogadók nagy része olyan volt, mint a gyerekek, akik hevesen bólogatnak a családi asztalnál, miközben a felnőttek geopolitikai folyamatokról beszélgetnek. Nem a rajongás legitimizálta a művek szerepét a művészeti életben, hanem fordítva; létrejött tehát egy teljesen fikciós tér. Eközben a média, a mozi, majd az internet aránytalanul nagy riválissá vált, hiszen a művészet elengedte a nézők kezét, míg a többi vizuális forma kénytelen volt keményen megharcolni érte, gyakorlatilag függőket csinálva egész nemzedékekből. És mindeközben a kortárs művészet mivé változott az átlagember szemében? Néhány mémmé, vicces hírré az üzenőfalon. Még nanobotok vagy SM-31 sem kell hozzá, hogy az emberek szimulációban éljenek: megteremtjük magunknak a saját valóságunkat. Simon például még mindig álmodozik arról, hogy egyszer majd bekerül a kortárs művészeti kánonba.

 

Egy körülbelül húsz vagy talán inkább harminc négyzetméteres, teljesen üres szobában ülök, meztelenül. A falaknak, a padlónak és a plafonnak is kellemes, megnyugtató zöld színe van, a csend pedig olyan mély, ahogy azt csak tripben lehet megtapasztalni. Hirtelen megjelenik egy szöveg a falon:

 

HELYEZD MAGAD KÉNYELEMBE!

 

Lótuszülés, a karom elengedem, a combomon pihen. A légzésemre kezdek figyelni. Mélyen be, lent tart, lassan ki. Mélyen be, lent tart, lassan ki. Mélyen be, lent tart, lassan ki… Mikor már ellazultam, egy furcsa zajt hallok meg hátulról. Nem mozdulok. Morgás, majd valami prüszkölés. Megfeszülnek az izmaim, a karomon feláll a szőr. Nagyon zavar, hogy nem látom. Ez csak egy szimuláció. Néhány másodperc csönd, majd kopogó hang, mintha egyenesen a fülem mellől szólna. Karmok, ahogy a kemény padlóval találkoznak. Már hallom, hogy a légzés kimért, öblös morajlása is egyre erősebb. Továbbra sem mozdulok. Ekkor a fülemet finoman megérinti valami. Először nem esik le, mi, de nedves. Ahogy közvetlen ezután megérzem a tarkómra fújó levegőt és az állat szagát, már tudom: az orra ért hozzám. Mintha megfagytam volna, úgy feszülnek az izmaim. Ez csak egy szimuláció. Olyan mozdulatlanul ülök, hogy már egy márványszobornál is szilárdabbnak érzem magam. Észreveszem, hogy a záróizmaim is elképesztő erővel feszülnek. És ekkor rájövök, hogy nem is tudok megmozdulni. A felismeréstől egy pillanatra pánik fog el, mozdulnék, de tényleg nem megy, próbálom a karom felemelni, majd vállból rántani a törzsemen, de nem tudok. Az állat elsétál mellettem, a szőre megcsiklandozza a karom, és már látom, hogy egy tigris az. Ösztönösen odakapnék, de továbbra sem megy. Megfagytam. A tigris leül velem szembe, majd kényelmesen rám néz. Elővillantja a fogait, de csak ásít egyet. Mikor ismét közelebb jön, majdnem elkiáltom magam: félek. Egészen odahajol, az orrunk szinte összeér. Ez csak egy szimuláció. A szemembe néz, kitartja, és közben észreveszem, hogy az egész testem izzad. A tigris megfordul, lassan odébb sétál, leül, majd leemeli rólam a tekintetét, és megnyalja a mancsát. Későn veszem észre, mennyire izzad a tenyerem… magamtól hiába nem tudok megmozdulni, mégis megcsúszik a combomon. Képtelen vagyok koordinálni a testem, az egész törzsem megmozdul. Az állat egy pillanat alatt vált pihenőből támadóállásba, majd felém ugrik.

 

Hangosan káromkodva jövök ki a tripből, Simon pedig nevet rajtam. Megvárja, míg minden érzékszervem visszaáll, majd megszólal:

– Olyan tripeket tervezek, amik a lehető legkevesebb eszközzel akarják elérni azt az izgalmi állapotot, amit még régebben, a kapcsolódás utáni első merülések alatt tapasztalhattunk meg.

– Hát, Simon, összejött – mondom, miközben ösztönösen beletörölném az izzadt tenyerem a nadrágomba. Pedig száraz.

– Na, milyen?

– Kemény, hallod. Ez… ez tényleg izgalmas. Mármint, érted, múlt héten Miával egy háborús tripet toltunk, konkrétan taposóaknára léptem, leszakította a lábam, de ez félelmetesebb volt – mondom, és nem is hazudok. Mióta bármikor megtörténhet velem bármi, elképesztően magas az ingerküszöböm. Emlékszem, milyen élmény volt eleinte azoknak a srácoknak a rögzített szimulációit kipróbálgatni, akik háztetőkön ugrálnak, meg több tucat emelet nagyságú darukat másznak meg. Az ilyesmi ma már alig vált ki belőlem bármilyen érzést, legalábbis a második szinten, mert az agyam azért valamennyire szét tudja választani a két teret, de ettől függetlenül nemcsak a testünket, hanem az elménket is edzhetjük a tripekben. Pedig korábban tényleg azt hittem magamról, hogy tériszonyom van.

– Mindenki halmozni akar. Ha már nem félsz egy földönkívülitől, akkor beraknak egy tripbe, ahol százával, ezrével vannak. Pedig ingerszegény környezetben sokkal félelmetesebb, ha egyetlenegy van belőle, de az nagyon ott van. A legősibb ösztönökre kell hatni, és nem fokozni.

– Valaki megnézte végre az Alien-filmeket – mondom, mire Simon elneveti magát.