Stephan Schäfer: 25 nyár

Stephan Schäfer ezen első regénye bestseller volt Németországban, és két korosodó férfiról szól – a cím pedig arra utal, hogy az ő korukban jó esetben van még előttük úgy 25 nyár. S mivel magam csupán egy évvel vagyok fiatalabb a szerzőnél, aki ’74-ben látta meg a német napvilágot, és mivel úgy tapasztalom, az efféle középkorú férfiaknak nemigen terem se figyelem, se sok jó, bátorítást, jókedvet nyújtó könyv meg pláne (bezzeg a rögvalóságot és az úgyis-meghalunk-feelinget toló szépirodalom jut bőven), úgy gondoltam, adok neki egy esélyt.

A szép kivitelű, bár a tartalomhoz igen mérsékelten kapcsolódó borító valójában rövid elbeszélést tartalmaz, melyet regénynek is túlzás nevezni. Nem a hossza, hanem a tartalma miatt – még ha Schäfer kitalálta is az egészet, akkor is világos, hogy róla szól. Ő az egyes szám első személyű elbeszélő, bármennyit költött is a sztorihoz. Hogy Karl, a vidéki gazda létezik-e, van-e ilyen barátságos, jókedélyű, bölcs ember, akivel csak úgy összefut a főszereplő a hegyi tónál egy szép nyári reggelen, az relatív. A 25 nyár könnyen átcsaphatna ezoterikus vagy önsegélyező meseregénybe, de valahogy mégsem teszi, így Karl sem mágikus karakter – de attól még amit mond és megmutat a mesélőnek, az varázslatos. Avagy végtelenül egyszerű és természetes, nézőponttól függően. Merthogy ezek ketten az élet nagy dolgairól beszélgetnek, hogy mi jó benne, mit lehet tenni azért, hogy legyen benne jó, és az is nézőpont kérdése, hogy kinek mond ez bármi újat. A lényeg nem ebben van, hanem abban, hogy az akár magától értetődő, kézenfekvő életbölcsességeket megvalósítjuk-e a gyakorlatban. Azt pl. nem mondanám, hogy a mesélő ugyanúgy él, mint én, de sokkal több a hasonlóság, mint amit jól esik bevallanom: rohanás, meló-meló-meló, és közben hiába veszi észre az ember, hogy lemarad a valódi életről, nem tud kitörni a taposómalomnak is nevezett mókuskerékből. Vagy csak ritkán. És a 25 nyár végül is „csak” ennyi: egy újabb emlékeztető, hogy azért csak próbáld meg.

Ha nem is kimondottan Coelho-i módra szőtte Schäfer a regényt, azért idilli eleme bőven van – megintcsak az olvasó egyéni ízlésén múlik, hogy giccsesnek, hiteltelennek találja-e, erre koncentrál-e, vagy felismeri benne azt, ami neki szól, ami valós. A két regénybeli férfi élettörténete kapcsán azért csak kiderül, hogy olyan családi hátterük, olyan párjuk van, aminek-akinek köszönhetően a bajban sincsenek egyedül, és ez önmagában olyasmi, ami túl sok ember esetében nem áll fenn. Szeretném azt hinni, hogy a legtöbbünk azért fel tud idézni egy-két olyan alkalmat, amikor valami jó történt vele, amikor valaki kedves, megértő, jó volt hozzá. Mert végül is a 25 nyár leglényege ez: próbálj meg kedves lenni a másikkal. Avagy, ahogy a regény vége felé írja: „Ismét bebizonyosodott, hogy mennyire nem lehet kívülről megítélni, mi zajlik valakiben legbelül, mi motiválja a tetteiben.”

Ezzel együtt kicsit úgy éreztem, maga a könyv, mint irodalmi alkotás, inkább csak korrekt, semmint kiemelkedő olvasmány. A szövegre pár helyen ráfért volna némi gyengéd szerkesztői beavatkozás, és a sztori néhány valóban fájdalmas, mélyebb „fordulata” sem változtat azon az érzésemen, hogy az írónak az volt a fontos, hogy elmondja, amit akar, beleírja, ami fontos eszébe jutott, semmint az, hogy hogyan meséli el. Aki ennél mágikusabb sztorit akar, az nézzen bele pár Dan Millman vagy Richard Bach könyvbe. Aki regényesebbet, olyat, ami ugyanúgy felsorolja a vidéki élet szépségeit, de nem feledkezik meg a nehézségekről sem, és a jellemekre is hangsúlyt fektet, a bölcsességeket meg nem szórja oldalanként, az szeretni fogja pl. Joanne Harris Szederborát (de akár a szintén német Nina George regényei is inkább ilyenek). Aki pedig az életbölcsességeken szeretne alaposabban filozofálni, kerülve az ezoterikus megfejtéseket, nos, az üsse be a keresőbe, hogy filozófia, aztán hajrá.

Ezzel együtt kellemes olvasmány volt a 25 nyár. Az jutott eszembe még, hogy van valami sajátos lágyság benne, amihez hasonlót egy másik német férfi író, Carsten Henn regényeiben (pl. A könyvsétáltató) tapasztaltam, másutt pedig nem. Szóval relatíve könnyed, könnyen olvasható, kicsit mesés, de nem felszínes könyv, mely amúgy tényleg fontos és követendő, megfontolásra érdemes dolgokat mond bárkinek, nem csupán a „célközönségnek”. És mivel rövid, bármikor könnyedén újraolvasható.